Világ vége

Mikor kialszanak a fények,
Tovatűnnek a remények.
Mi jöhet majd évek múlva?
Hol fekszik majd a legtöbb hulla?
Vajon magasabb szintre lépünk?
Vagy elvesztünk mindent, amit elértünk?

Reng majd a föld, tombol szélvihar,
Forrongó sivatagban sűrű port kavar.
Kiönt a tenger, lángolnak az erdők,
Napot eltakarják a méregzöld felhők.

És repülők jönnek, kioldva sok bombát,
El akarják törölni az emberiség nyomát.
És a többi ember, pénzét elfecsérli,
Abban a reményben, hogy a véget túléli.

Aztán dörren az ég, majd szakad savas eső,
Halálos-gyönyörűen tombol az elemi erő.
Lent a földön, szűk utcákon járva,
Pánikol az ember, ereit felvágja.

S a káosz közepén egymást tapossuk halálra,
Nincsen többé Isten, nincsen többé hála.
Felhasad a felhő, vérvörös az égbolt,
Szenvtelenül elénk tár egy új, sötét kort.

Meteorok szállnak, zuhannak a földre,
Atomvihar eltörli a tájat örökre.
Napkitörés rázza alapjain a világot,
Felperzsel mindent, élőlényt s virágot.

Eltűnik az ember, nem hagy hátra semmit,
Létezett, de elmúlt, semmi nyoma sincs itt.
Mi végre hát a rohanó korban élni?
Ha egyszer eltűnünk, minek még remélni?

Már pislákolnak a fények,
Halványulnak a remények.
Jön-e a jövőben bármi?
Nehéz már kivárni.
Talán nem történik semmi, biztonságban vagyunk,
De talán majd egymást gyilkolva mind halomra halunk...