Vér

Gyönyörű verőfényes délután. A házra végre csend telepedett. Egy gondterhelt arcú középkorú férfi ül az ebédlőasztalnál. Tenyerébe temeti az arcát. Némán zokog. Nem sokkal ez előtt az egész kétszintes ház visszhangzott a kiabálástól. A felesége megint veszekedett vele. Hogy miért? Mert megint lerészegedett. Egy darabig tűrte a nő dühödt korholását, ám rövid időn belül megelégelte. Szó szót követett, tett pedig tettet. A még haragos tombolásában is csodaszép nő költözéssel, válással kezdett fenyegetőzni. A férfi ezt nem akarta hagyni. Tudta, hogy nem érdemli meg ezt a gyönyörű asszonyt, de nem akarta elengedni. Túlságosan szerette ahhoz, hogy elengedje. De elborult elméje és most itt ül. Zokog és egyre csak azt a semmitérő szót hajtogatja: „Bocsánat!”. De a nő már nem hallja. Ajkai néma sikolyra húzódtak és a gyönyörű asszony nem létezik többé. A hófehér asztalterítőt pedig vérrel itatja a konyhakés...