Vegyük észre rovat: Mindig a fiatal a bunkó

2016.07.18 21:57

Azok, akik nap, mint nap utaznak bármilyen tömegközlekedési eszközön, tudják, hogy milyen küzdelemmel járhat a maradék ülőhelyek elbitorlása. Főleg akkor, ha a diákoknak is utazniuk kell. De jelenleg nyári szünet van, a diákok egy része nyaral, másik része diákmunkát végez (vagy itthon, vagy külföldön). Szóval kik azok, akik a hőség, a kánikula, vagy épp a viharos szél és szakadó eső közepette is rendületlenül utaznak? A nyugdíjasok.

 

Először hadd meséljek el egy olyan történetet, amit édesanyámtól hallottam:

Busz. Egy néni felszáll, le akar ülni egy másik – nem sokkal fiatalabb – néni mellé. A felszálló néni minden tagja reszket és remeg, szóval nincs már valami jó állapotban. Kedvesen megkérdezni a másik nénitől, hogy leülhet-e mellé. Amaz így felel: „Miért ide akar leülni, amikor annyi másik hely van a buszon?” Egyes számú néni közli vele, hogy hamar leszáll és nem óhajt messze ülni az ajtótól, szóval Kettesszámú néni kénytelen kelletlen átadni a mellette lévő üres helyet. S ezek után… Nos, kapaszkodjatok meg, úgy beszélgettek az út hátralévő részében, mintha a legjobb barátnők lennének. Ez igazán tüneményes.

Valaki elmagyarázhatná, hogyan működik a nyugdíjasok közötti hierarchia.

 

A második történet velem esett meg pár nappal ezelőtt, pénteken.

Pár napra kiruccantam a Balaton partra a kedvesemhez beteget ápolni, mivel ebben a csodálatos időben sikerült elkapnia egy tüdőgyulladást. A lényeg az, hogy péntekre szabit vettem ki, hogy még a délelőtt folyamán odaérjek. Háromnegyed tizenegykor indult a buszom. Én bőrönddel voltam és táskával. Arra gondoltam, hogy a viszonylag korai időpont és a nyár miatt kevesen lesznek a buszon. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Felbóklásztam a buszra a cuccaimmal, megvettem a jegyet, majd jóhiszeműen körülnéztem, hová tudnék leülni. A válasz rögvest egyértelmű volt: sehova. Minden páros ülésnél egy-egy nyugdíjas ült. Többnyire kívül; belül vagy a kis cókmókjuk volt, vagy semmi. A bőrönd miatt mindenképp ajtó közelbe akartam leülni, tehát odaléptem egy nénihez és udvariasan megkérdeztem tőle, szabad-e a hely mellette. A következő történt: A néni vagy nagyot hallott, vagy nem érdekelte a jelenlétem, de miután végigmért, elfordította a fejét és nem mozdult többet.

Nem csüggedtem, hiszen ezer másik hely volt még a buszon. Most egy bácsihoz léptem oda, aki korábban nyomon követte a nénivel folytatott passzív beszélgetésemet. Megkérdeztem tőle is, hogy szabad-e a hely. Kicsit hangosabban, hogy biztosan meghallja, amit mondok. Pontosan ugyanaz játszódott le, mint a néninél. A bácsi elfordította a fejét és nem vett rólam tudomást.

Kénytelen voltam középen megállni és egyensúlyozni a kanyargós úton, mikor észrevettem egy helyi lakost, aki egy ideje már engem tanulmányozott. Halvány reménnyel elmosolyodtam, de mire a csomagomért nyúlhattam volna, ő is elfordította a fejét. Kevés tartott vissza tőle, hogy hitetlenkedve felnevessek. A helyi lakos szerencsémre leszállt a következő megállónál, így befoglaltam a helyét.

Még csak mérges sem lehetek rájuk. Elvégre tanulnak tőlünk, fiataloktól. Mert mit csinál a másik réteg? A harminc év alattiak? Vagy alvást színlelnek, vagy zenét hallgatnak és elfordítják a fejüket. Nem veszik el a táskát, nem ülnek arrébb, nem adják át a helyüket. Szóval mit várunk az öregektől? Ugyanazt nyújtják, mint a fiatalok. És miért? Mert emberek vagyunk. Az egymással szembeni bizalmatlanság alapvető emberi tulajdonság. Konklúzió: Miért várjuk el a fiataloktól, hogy toleránsak legyenek, amikor az idősebbek is képesek épp olyan bunkón viselkedni? A kifejezésért elnézést.

 

Sőt van egy harmadik történetem is. Szintén múlthétről.

Megnevezem a helyet. Kaposvár, végállomás. A buszra vártam este fél nyolckor hétköznap, mert aznap iskolában voltam. Begördült a jármű, vele egy időben két idős hölgy is megérkezett. Egyes számú néni imponálni akart a Kettesszámú néninek, ezért úgy döntött passzív-agresszív módszert alkalmazva beszól nekem: „Engedjük csak előre a fiatal hölgyet, mert biztos naaaagyon elfáradt.” Hatásszünet. Gúnyos kuncogás. Mély levegőt vettem és mosolyogva a nénik felé fordultam, majd a következőket mondtam nekik: „Reggel ötkor kelek, hogy fél nyolcra beérjek dolgozni. Fél ötig tart a munkaidőm; öttől hétig iskolában vagyok. Sőt, lesz este fél kilenc, mire hazaérek. Szóval köszönöm a kérdésüket, igen, fáradt vagyok.” Ezzel sarkon fordultam és felszálltam a buszra. A két öreglány egy szót sem szólt az úton. Nem vagyok büszke a dologra, el is engedhettem volna a fülem mellett, de ott akkor nem volt annyi önuralmam vagy egyáltalán energiám ahhoz, hogy megtartsam a hidegvéremet.

Vegyük észre rovat: Mindig a fiatal a bunkó

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása