Üvöltés
// A kép nem a tulajdonom, csupán illusztrációként szolgál a történethez. Az alkotótól a képet eredetiben megtekinthetitek [itt] //
Ez a történet egy általam írt széria harmadik része. Kérlek, olvasd el az első kettőt mielőtt ennek nekilátsz, úgy talán ezt a részt is könnyebben meg fogod érteni. Kattints az alábbi linkekre, hogy elérhesd a korábbi részeket. Köszönöm.
Üvöltés
Egy kietlen forró pusztában sétálok. A gyér növényzetet sárgává égette a fehéren izzó nap. A levegő remeg és hullámzik, csalóka délibábokat festve elém. Szomjas vagyok, éhes és fáradt. Ajkaim cserepesek és néhol felrepedtek. Egy talpalatnyi árnyék sincs sehol, és a nap magasan az égen kegyetlenül tűz. Gyilkos a hőség. Forró levegőt lélegzek be a szilánkokként szúró porral. Kezeimmel próbálom ernyőzni a szemem, hátha meglátok valamit a távolban.
Úttalan utakon botorkálok, és a száraz fűcsomók között egyre több a homok. A táj szép lassan sivatagba vált át. Vissza is fordulhatnék, de még nem találtam meg, amit keresek. És tudom, hogy ott van a sivatag túlvégén. A legrövidebb út pedig az egyenes. Nem kerülhetem meg, mert azzal sok időt veszítenék. Így is tettem már fölösleges kitérőket. És mindet megbántam.
De eddigi utam során rájöttem, hogy nem kísérhet el senki. Nem garantálhatom senki biztonságát, ha még magamért is képtelen vagyok felelni. Már nincs annyi felesleges energiám, hogy még másokra is figyeljek és vigyázzak. Nem lassíthat le ilyesmi. Jobb, ha egyedül megyek.
A hatalmas dűnék úgy hullámzanak körülöttem, mintha az óceánnyi homok alatt gigászi kígyók tekeregnének. A hőség olyan nagy, hogy az izzadtság azonnal felszárad bőrömön. A kéken ragyogó égbolton nincs egy árva felhő sem. A forró homok átmelegíti és elviselhetetlenné teszi cipőmet, mégsem vehetem le, mert úgy érzem, hólyagosra égetnék bőrömet az apró homokszemcsék.
Flórának és faunának nincs nyoma. Ha valamilyen állat mégis képes a túlélésre ezen a barátságtalan tájon, az biztosan hűvös, föld alatti üregekben rejtőzik.
Lábaimat már nehezen emelem, hátam görnyedt, számon lélegzem be a forró levegőt. Szinte már csak vonszolom magam egyre lassabban. A Nap nem moccan az ég tetejéről, mintha direkt odaragasztották volna. Megállás nélkül süt kegyetlenül, a nap huszonnégy órájában. És nincs semmi, ami ebben megzavarná.
És ekkor egy különös délibáb dereng fel előttem. Egy meztelen próbababa mutat egy irányba. Teste porcelán fehéren izzik a napfényben. De ahogy közelebb érek, a kép nem tűnik el, egyre élesebb lesz. És most már látom a részleteit. Magas, kopasz férfi baba, jobb kezével mutatja az utat, bal kezével udvariasan maga elé enged. Engem néz feketére festett vak szemeivel. Eleinte csak szelíden mosolyog, de lassan elnyílnak ajkai és vigyora kiszélesedik, félelmet kelt bennem.
Nem az általa mutatott irányba indulok. De hamarosan egy újabb baba tűnik fel előttem. Kopasz fejéről és meztelen testéről a szemembe világít a nap fényének tükörképe. Ez a baba is félelmetesen széles vigyorral mutat abba az irányba, mint társa. Ismeretlen mélységű fekete szemeivel engem néz. Hátat fordítok neki is, de közvetlenül előttem, egy női próbababa tűnik fel. Nem akarják, hogy másfelé induljak. Mosolyuk eszelős, szürreálisan széles, és rezzenéstelen, érzelmektől mentes vonásaik között hátborzongatóbb, mint bármi más, amit eddig láttam. Olyanok, mintha élnének és fekete szemeikkel a lelkemet fürkésznék. Nyugtalanná tesznek.
Csak azért sem arra indulok. És ezúttal egy gyermek baba állja utam. Jobb kezével mutatja merre menjek, a ballal a ruhámba csimpaszkodik. Fekete szemei hatalmasak, vigyora egy gyermek-szörnyetegé. Megelégelem. Kinyitom a szám és mély levegőt veszek, hogy rákiabáljak. De ekkor meghallok egy olyan hangot, amit bár ne hallanék. A csontomig hatol és kiráz a hideg. Ebben a tűző napsütésben olyan, mintha a nyakamba csöpögne és megfojtana a hangja.
Az ismerős hang. A morgás, ami egyszerre jön minden irányból. Előttem, mögöttem, jobbról, balról, fentről, lentről de még a testemből is. A forró levegőből, és az izzó homokból. A próbababák között visszhangzik, majd elhal hirtelen. Megint rám talált. Tagjaim reszketni kezdenek és felkiáltok, ahogy valaki hozzáér hátamhoz. Egy férfibaba. Baljával nógat, jobbjával mutatja az utat. Halkan suttog mozdulatlan, vigyorba fagyott ajkakkal. És a suttogás futótűzként terjed át a többi babára. Nem kell több. Rohanni, futni kezdek, izmaim megreccsennek az erőfeszítéstől, s attól, hogy kimerültségükben újra meghajtom őket. És egyre több baba tűnik fel előttem, mutatva az utat. Mind üres, fekete tekintettel néz és vigyorogva mutatja az utat. Férfiak, nők, gyerekek. És mind őrült sebességgel suttognak, számomra érthetetlen, idegen nyelven.
Úgy tesznek, mintha segíteni akarnának, de hátborzongató vigyoruk másról árulkodik. Ám ezt addig nem bánom, míg azt a félelmetes morgást magam mögött hagyhatom.
Szinte már saját fejemben hallom a suttogásukat, miközben egyre botladozó lábakkal futok a forró homokon. A hangjuk izgatott és szavaik egyre sebesebben száguldanak egymás között; lassan olyan hatást kelt az egész, mint a sikátorban susogó huzat, vagy mint a búzamezőn botorkáló szél, vagy a tengeri hullámok habjai, ahogy zátonynak csapódnak. És mindez egyszerre szól.
Ismét felhangzik a morgás, de azaz oly' ismerős, karcos, állatias torokhang most tompábban, és távolabbról szól. De annál éhesebben. Engem akar. Mit neki a távolság? A végén úgy is ő nyer. És felfal. Bekebelez. Őrült, eszelős élvezettel ontja majd a véremet. És nagyon türelmes. Neki nem számít a hol vagy a mikor. Vagy így – vagy úgy, de az övé leszek. Ez elől nem menekülhetek és ezt jól tudom. De nem adhatom még fel. Nekem égető szükségem van arra, hogy megtaláljam, amit keresek! Még magam sem tudom, hogy mi vár az út végén, vagy hogy odaérek-e egyáltalán, de muszáj megtalálnom. Oda kell érnem. Mindenképp.
A szagomat követi a homokban. A lábnyomaim mentén halad. Bárcsak feltámadna a szél, hogy elrejtse a nyomaimat!
A közeli horizonton egy újabb délibáb dereng fel, játszik a szemeimmel. Egy fából tákolt romos viskó mellett kerek karima emelkedik sötétszürke kövekből derékmagasságban. A babák mind felé mutatnak és a kút nem tűnik el, ahogy közelebb érek. Zihálva fékezek le a perem előtt és a kút fölé hajolok. Megszédít a sötétség, amit látok; a napfény sem hatol át rajta. Felkapok egy követ és beledobom a kútba. Hallgatózom. Először olyan hangot hallok, mint amikor egy mély hangot pendítenek meg egy basszusgitáron. Aztán egy pillanatig csend van, majd csobbanás.
Van víz, de nem karnyújtásnyira. Se vödör, se kötél. De van víz. És én epekedem érte.
A fenevad újból morog. Hangosan. Közelről. De eltakarják a dűnék. És én nem tudom melyik irányból számítsak rá. A suttogó babák megzavarodnak, megrettennek és a lábuk alatt megindul a homok. Mind engem néz, ahogy egytől-egyig elnyelik testüket a forró homokszemcsék. Kezükkel egyre kétségbeesettebben mutatnak a kútra. Vigyoruk azonban mozdulatlan.
Ismét a morgás. Hátrálnék, de a kút pereme megállít. Az egyik dűne mögül előttem feltűnni látszik az ismerős alak. Hatalmasabbnak tűnik, valaha. Fekete bundája már messziről látszik. És Ő elindul felém. Majd hirtelen RECCS.
A romos szikkadt kőpárkány nem bírta tovább. És engem magával ránt a kút sötétje. Sikoltok, de nem zuhanok sokat. Testem ruganyos fonalak szövevényes hálójának ütközik. Fölöttem a kút szájánál már ott csattognak dühösen a fogak, villognak sárgán a szemek. Aztán elkotródik. Más utat kell keresnie és én föllélegezhetek egy kicsit.
Szemeim lassan hozzászoknak a sötétséghez. Alattam halkan csobogva a cseppkövek között lustán terpeszkedik egy sötét vizű tó. A levegő itt jóval hűvösebb. Belélegezhető. Mohón kortyolom. Mintha csak egy függőágyon feküdnék egy oázis fölött.
Testem alatt egy-egy fonál lágyan megremeg. Ahogy a pengő-rezgő hang irányába fordulok, nyúlik utánam a ragacs. Kecses, hosszú lábak lépdelnek fonálról fonálra egy balerina könnyedségével. Csáprágói nem moccannak, a potroh nem éri el a szálakat. Hat okosan csillogó szemével engem néz. Altestén a gyenge fényben feldereng a vörös homokóra. Hatalmas testével fölöttem áll meg. Kíváncsian fürkészi, hogy mi pottyant a hálójába. Hozzám ér egyik karcsú lábával. Megforgat. Közelebb hajol. Szemügyre vesz. Végül úgy dönt nem vagyok zsákmány.
Elcsippenti alattam hálójának pár fonalát és marionettbábúként ereszt egyre lejjebb. Óvatosan. A kút szája már csak egy apró pontnak tűnik. A gigászi barlang mennyezetén kékesfehéren fluoreszkálnak groteszk gombák. Enyhe fényük bevilágítja a barlangot; megcsillan a cseppköveken és a tükörsima vízen is.
A tavon nincs hullám, felszíne nem fodrozódik. De valami mégis halkan csobog. És pár pillanatnyi bámészkodás után meglátom a falból csordogáló eret. Miniatűr vízesésként zuhan alá egy mély lyukba a földön. Ez csobog.
Lassú léptekkel haladok a tó felé, nehogy megcsússzak a sikamlós cseppkövek között. Lerogyok a partján ás a boldogságtól majdnem sírva is fakadok. Két tenyerembe merítem a vizet és nagyokat kortyolok belőle. Egész égő bensőmet hűsíti a varázsital; minden élet legalapvetőbb forrása. A víz. Kristálytiszta, selyemként cirógatja torkom. Két kezem mozdulatai apró hullámokat keltettek és a tó vize most fodrozódik.
Fölé hajolva csodálom a visszatükröződő gombák fényét. És észreveszek valamit. Egy sötét foltban a kékes derengés megszűnik. S mégsem fénytelen a víz tükrében hullámzó sötétség. A nagy fekete foltban két sárga fénypont ragyog. És ekkor a szempár gazdája közvetlenül mögöttem üvölt fel. Tekintetemet elkapom a víztükörről és megfordulok.
Valóban mögöttem áll. Félelmetesebb és nagyobb, mint valaha. Mert amíg nem ízlelheti meg a húsom, addig a félelmemből táplálkozik. És egyre csak növekszik tőle.
Mellső lábaival két combom közé lép. Szemei éhesen mérnek végig. Közel hajol hozzám, s nekem gyökeret vernek tagjaim a cseppkőbe. Még sikoltani sem merek. Szemeink egy magasságban vannak. Fürkészi tekintetem. Érzem orrom hegyének ütköző nedves orrát, érzem arcomon forró leheletét. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy most az egyszer talán nem is akar bántani.
De abban a pillanatban, hogy ezt gondolom megváltozik az arckifejezése és rám csahol. Nem úgy, mint a kutyák. Ez egy vad, mélyről feltörő hang. Nem ismétlődik, de sokáig visszhangzik a kövek között.
És ha előbb én ölném meg őt? Ha nem hagynám neki, hogy megöljön? Kinyújtom két karomat felé, átkarolom a nyakát és húzom, egyre csak húzom magammal a vízhez. Belém marnak fogai. Szemei dühösen villannak, de akármennyire is félek, nem eresztem. Kezeim eltűnnek sűrű, puha bundájában.
Hatalmas csobbanással merülünk alá és szorosan ölelem át testét. Gyűlöl és vonaglik karjaim között. És kiszabadul. Utánam kap, de elfogy a levegője. Még látom, ahogy a felszín felé úszik, miközben én tovább süllyedek.
Szemhéjaimon át vöröses sárgának tetszik az ablakon beszűrődő fény. Nyögve fordulok az ágyamban, de a hirtelen vállamba hasító fájdalomtól azonnal felpattannak szemeim. Felülök az ágyban. Véres a lepedő, véres a párna, s rajtam a pizsama. Először kóstolta meg a véremet. Most először érezhette húsom omlós puhaságát. És ízlett neki. Ha nem rántom magammal, már nem élnék. De itt nincs még vége. Vissza fog térni és addig űz, míg sarokba nem szorít.