Tükör

Ez a történet egy általam írt széria negyedik, azaz utolsó része. Kérlek, olvasd el az első hármat mielőtt ennek nekilátsz, úgy talán ezt a részt is könnyebben meg fogod érteni. Kattints az alábbi linkekre, hogy elérhesd a korábbi részeket. Köszönöm.

1. rész         2. rész        3. rész

Építő jellegű kritikákat, véleményeket, tetszéseket, nem tetszéseket kulturált kereteken belül nagyon szívesen és tárt karokkal fogadok. Jó szórakozást kívánok hozzá!

Tükör

Felvillan, aztán elalszik. Három másodpercenként. Ahogyan az ember is három másodpercenként pislog. Egy, kettő, három. Sárga fény. Egy, kettő, három. Sötétség.

A levegő hűvös. Szmog szagú. Az aszfalt fölött térdig érő kipufogóköd kavarog. Járművek nélkül. Gigászi felhőkarcolók között sétálok az út kellős közepén. A kereszteződésben a közlekedési lámpa magasan csüng, a sötétségben láthatatlan drótokon. Ez a fel-felvillanó narancs fény az egyetlen fényforrás a környéken. Nincs közvilágítás. Nincsenek erőszakos neonfények. Nem üvölti arcomba a hirdetőtábla, hogy csak most, csak itt ez a termék ilyen olcsó és akciós. Azon a villanó, sárga fényen kívül nincs más. Fent a magasban az ablakokról ugyan visszafénylik a hold, de ide már nem érnek le a sugarai.

Sehol semmi. Sehol senki. Üres üzletek, üres parkolók, üres utak. Halott és elhagyott város. Véget nem érő éjszaka. A szél lágyan fúj, de a sikátorokba érve felerősödik és a házak között sikoltozva suhan tovább. Hangja vészjósló, fenyegető, de nem tántorít el. Nem rettent meg és nem bizonytalanít el. Egyenesen előre. Csak ez számít.

Mert itt van. Végre itt van, amit olyan régóta keresek. Egyenesen előre. A széles sztráda végén. A legormótlanabb és legnagyobb épületben. Hogy a tetején-e, vagy mélyen alatta, nem tudom. De érezni fogom, ha végre odaérek. Olyan régóta keresem már. Olyan reménytelenül régóta. És most megérkeztem. S hogy mi az, amit keresek? Azt magam sem tudom. De itt van, és épp olyan nagy szükségem van rá, mint arra, hogy levegőt vegyek. Látnom kell, be kell fogadnom és magamhoz kell ölelnem, mint felbecsülhetetlen kincset. Mert csakis az enyém. Senki másé.

Halk nyögdécselés hallatszik az egyik sötét alapon sötét sikátor felől. Botorkáló léptek zaja. Köhintés és felhördülés. Tompán, fémesen visszhangzik minden zaj, minden zörej és lüktetve terjed tovább a betonóriások között. Aztán feltűnik egy férfi is. Öltönyben, élére vasalt nadrágban, gondosan hátra fésült, gyér hajjal. Elindul. Egyenesen előre. Már-már arra gondolok, hogy nem csak én vagyok az, aki keresi azt, ami az út végén van. De ahogy a férfi közelebb ér, én elkomorodom.

Szemein tejfehér fátyolként terül el a hályog; alóla kísértetiesen elősejlik szivárványhártyája. Ajkai enyhén elnyíltak. Csorog a nyál a szája szélén. Meggörnyedve botorkál az úton, néha megbotlik és figyelmen kívül hagy. Tekintetével semmi konkrétra nem fókuszál. Kezei görcsösen és neurotikusan meg-megrándulnak. És nincs egyedül. Megindul a rajzás. Halkan hörögve, nyöszörögve, férfiak, nők és gyerekek vonulnak elő a sikátorokból. Elhömpölyögnek mellettem. Kikerülnek. Nem törődnek velem. Mindnek tejfehér, döglött hal szeme van. Mindnek csorog a nyála. Mindnek rángatózik a keze.

Tekintetüket a fel-felvillanó lámpafényre függesztik. Mintha egy megmagyarázhatatlan erő húzná őket felé. Egy, kettő, három. Felvillan a fény. Elindul a csorda. Egy, kettő, három. Kialszik a fény. Elhalnak a léptek. Mind ahányszor felfénylik a lámpa, a tömeg elindul, de amint kialszik, mind megállnak. Olyanok, mint a molylepkék. Épp csak repülni nem tudnak. Megállok, figyelek és várok. Várom, hogy mi történik majd, ha a villogó lámpa alá érnek.

Mozgásuk darabos, gépies. Mintha nem is húsvér emberek lennének. Lassan, szinte már irritálóan lassan érnek a lámpafény alá. De odaérnek. Körülveszik és megállnak alatta. Nyakukat kitekerve merednek fel a villogó fényre. Egy emberként bámulják. Áhítattal. Vágyakozással.

Aztán összekapaszkodnak. Emberi gúlát, tornyot, hegyet építenek magukból. Másznak egymáson fel, fel, feljebb. És egy nő végül már csak karnyújtásnyira van a fénytől. Szemeiről letisztul a hályog. Barna íriszeiben visszatükröződik a sárga fény. A nő kinyújtja a karját és megérinti a lámpát. A teste azonnal lángra kap, és mielőtt végleg elporladna, felsikolt.

Sikolya tovább terjed társaira. Minden nő, minden férfi és minden gyermek egyszerre sikolt, míg csak tüdejük bírja. Aztán nagy levegőt vesznek, és újra sikoltanak. Több szólamban. Többszáz hangon. Hangjuktól megrepednek a betonóriások ablakai. Rezonálnak a felerősödő sikolyokkal. Végül szilánkokra törnek. Földet érésük után is csörömpölnek és remegnek, mintha maga a föld rengene alattunk. De a talaj meg sem mozdul. A sikolyok elhalnak. Már csak a csörömpölés hallatszik. Addig ütődnek a földhöz és egymáshoz, míg teljesen szét nem morzsolódnak. Míg végül már csak hófehér por marad az élesen vágó szilánkokból.

A város megáll. Mint egy kifeszített mozivászonra felvetített állókép. Semmi nem mozdul, senki nem pislog, nem lélegzik. Sokkolta őket a nő halála? Talán. De nem vennék mérget rá. Egy, kettő, három. Sárga fény. Egy, kettő, három. Sötétség. Kerülgetve őket tovább indulok. Hajamon, ruhámon, zsebemben vastagon ül az üvegpor. Nem foglalkozom vele.

A távolban harang zúg. Ki tudja merre. Ki tudja milyen messze. Angyalmuzsika. Minden egyes kondulásra gyérebb a felhőréteg. Minden egyes kondulásra erősebb a telihold fénye. Minden egyes kondulásra megfordul egy-egy ember a tömegből. Hajuk, ruhájuk vastagon üvegporos, mint az enyém. És a hold fénye varázslatossá változtatja őket. Opálosan derengő kísértetek csupán. Lélek nélküli hús-bábuk. Üres tetemek. Mind-mind a harang hangjára figyel. S a sárgán fel-felvillanó fény végül elenyészik a holdfényben, melyet visszaver a vastagon álló üvegpor. Felerősíti. Támogatja. Biztatja.

A harangszó elhal.

Valami halkan pukkan. Mintha egy dugót húznának ki egy palackból. Aztán újabb pukkanás. És még egy. Nem visszhang. Valami pukkan, sorozatosan. Hiába forgatom a fejem, a tömegtől nem látom a hang forrását. Újabb pukkanás. Mindig máshonnan. Soha nem kétszer ugyanott. Szinte hallom, ahogy egy-egy pukkanás után az üvegpor halkan csilingelve hull a földre. Egyre többször. Egyre közelebbről. Hirtelen távolabbról. Többfelől egyszerre. Végül mellettem.

Egy opálos szemű, nyáladzó gyermek. Mozdulatlanul mered még mindig a harang rég elhalt hangjának irányába. Aztán pukk. A gyermek eltűnik. Csak az üvegpor hagyja maga után a lenyomatát, mielőtt csilingelve aláhullna. És nem csak a gyermekek, a nők és férfiak is. Mind-mind szétfakadnak. Mint a lufik. Pukkannak egyet és már nincsenek sehol. Látványos, mégis villámgyors módja ez az elmúlásnak. Semmi nem marad utánuk, csak a holdfényben kavargó üvegpor.

Sorra. Egytől egyig eltűnik mindenki. Ismét magamra maradok. És mégsem. Égett hús szúrós szaga terjeng a levegőben és a fehér üvegporban, a lámpa alatt egy hamu kupac terül szét. A lámpa méla közönnyel tovább pislog. Egy, kettő, három. Sárga fény. Egy, kettő, három. Sötétség. Tovább indulok.

Park keresztezi az utamat. Hatalmas, vastag törzsű fák szegélyezik a keskeny utat, mely a tejfehér ködbe vész. Bár nem fúj a szél, a fák nyögnek és suttognak, mintha borzasztó terhek nyomnák a vállaikat. Minden göcsörtös ágon hatalmas, fekete levelek ücsörögnek, de mintha súlyuk húzná le az ágakat, azok bánatosan hajtják le karjaikat. Legszívesebben kikerülném a parkot. Egyetlen porcikám sem kíván rálépni a szűk utat képező apró kövekre. A köd lüktet, vonaglik és mozog, mintha élne és lélegezne. Az alabástrom fák sötétségbe hajszolják a park egész területét. Leveleik között nem hatol át a Hold gyenge fénye.

Nem akarok átvágni a parkon. De sem időm, sem türelmem nincs arra, hogy megkerüljem. Őrültként vetem magam a ködbe, mint aki nem törődik azzal, hogy tán saját halálába szalad. Mikor talpam alatt megroppannak az apró kövek, megtorpanok. Lábaim elé meredek a földre. Egy fog, egy patkányfarok, egy darabjaira tört koponya, ami valamikor egy rágcsálóhoz tartozhatott. Az apró, fehér kövek nem is kövek. A talpam alatt, ameddig a szem ellát minden csontszilánk. Itt-ott felsejlik egy bagolyköpet, levedlett kígyóbőr. Nekem erre nincs időm! Nem nézelődhetek! Meg kell találnom azt, ami hozzám tartozik! Minél előbb. Még mielőtt valaki elorozza.

A legrövidebb út az egyenes. Így tartják. Megszaporázom a lépteimet a végeláthatatlan úton. Végtelennek tűnik, ahogy a tejfehér köddel takarózik be. A levegő nyirkos, hűvös. A fák, mintha egymás közt beszélnének a maguk érthetetlen nyelvén. Hajladoznak. Ágaik megérintik vállamat, hajamat, súrolják arcomat. Gyökereik kibújnak a csontok közül, hogy akadályozzanak. Leveleik egyre hangosabban és erőszakosabban susognak, törzsük egyre gyakrabban nyög fel, ahogy karjaikkal utánam hajladoznak. Megállok, teleszívom tüdőmet levegővel, hogy rájuk kiáltsak: „Elég volt!”. De ekkor a gerincem mentén hasít jéghideg pengeként hátamba a libabőr, mert meghallom morogni Őt.

A lombkoronák megremegnek, felbolydulnak, a levelek elszakítják magukat az ágaktól és felrebbennek. Mert nem levelek voltak, hanem denevérek. S az állatok most riadt visongással kezdenek körözni a fák csupasz, halott ágai fölött. A fenevad ismét felmordul. Hangja egyszerre cseng a föld alól, a köd mélyéről, a lomb nélküli fák ágai közül és saját mellkasomból. Mindenhonnan és sehonnan. Ez az ismertetőjegye. Morbid élvezettel tölti el, hogy a tudtomra adhatja: újra rám talált. Azt akarja, hogy fussak, hogy üldözőbe vehessen. Vadász, aki élvezetből gyilkol. Én vagyok az a vad, akit legékesebb trófeájának akar. És futok. Botladozó lábakkal, felkavarva a csontszilánkot. Egyetlen dolog lebeg a szemeim előtt: kijutni a parkból minél előbb. Mert a parkon túl ott áll az épület, ami legdrágább kincsemet rejti. Csupán egy karnyújtásnyira tőlem. Most már nem állhatja utamat senki és semmi.

A ködöt, mintha félbe vágták volna, tűnik el szemeim elől, hogy egy holdfénnyel megvilágított utca kerüljön elém. Kiértem a parkból. Halott szemű emberek botladoznak itt is, ott is. Öltönyös férfiak, kosztümös nők és csinos gyermekek. Mint akik esküvőre készülnek. Vagy temetésre, mert ruhájuk fekete. Érkezésemre felém fordulnak, de nem törődhetek velük. Előttem ott van az épület az út túloldalán és megfeszítem erőm maradékát, hogy elérjek a hatalmas, kétszárnyú ajtóig. Elrohanok egy férfi mellett, s az földöntúli hangon felüvölt. Csak úgy, mint ahogy a kislány is felsikolt, és az idős nő is jajongva felkiált, ahogy elrohanok mellettük. Ujjaikat vádlón emelik rám. Mind üvöltenek és sikoltoznak. És ebbe a hangzavarba hirtelen belevegyül az Ő üvöltése is. Ekkor mindannyian elhallgatnak. Nem lenne szabad megfordulnom, de mégis megteszem. A park végében, a köd mélyéről felém villognak a fájón ismerős, sárga szemek.

Megpördülök és felrohanok a lépcsőn. Kétségbeesetten tépem fel az ajtót és lépek be az épületbe. A por felkavarodik odabent és a bedeszkázott ablakokon át vékony szeletkékben szűrődik be a kinti fény. A letakart bútorok groteszk, fehér kísértetekként sejlenek fel a félhomályban. Hatalmas helységbe érkezem, melynek hátsó részéből lépcső vezet a sötétségbe. A sötétségen túl pedig ott van az, amit keresek. Tudom. Érzem. Felsétálok a lépcsőn. Minden léptem után puha porfelhő szökken a levegőbe. Érintem a kopott korlátot. Érzem az épületet. Sötét, ablaktalan folyosóra érek. Kezemmel a falon tapogatózom, ahogy lassan egyre beljebb haladok. Valami éles, talán egy törött kép üvege, megvágja tenyerem. Elrántom a faltól a kezem és összezavarodva torpanok meg. Nincs nálam semmi, amivel beköthetném, s tenyerembe egyre csak gyűlik a meleg vér, majd túlcsordul, és a földre hullik. Érzi. Biztosan érzi, hogy vérzem és egyre éhesebben, egyre mohóbban törekszik majd arra, hogy megtaláljon és utolérjen. Ó nem, egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy sikerült lehagynom vagy megtévesztenem. Hiszen olyan régóta követ már. Orra ki van élezve arra, hogy kövesse, és bármikor felismerje a szagomat. S mintha csak igazolni akarná gondolataimat, Ő felmorran mögöttem valahol a folyosón. Ösztönösen, önkéntelenül kezdek futni. Mit találok majd a folyosó végén? Mi az, amit nem vehet el tőlem senki? A saját halálomat.

Kezemmel tapogatózom továbbra is a fal mentén, csakhogy egyszer eltűnik a fal tenyerem alól. Egy mellékfolyosó. Remegő térdekkel veszem be magam a sötét fal még sötétebb üregébe. De kit akarok becsapni? Jól tudja, hogy merre járok. Érzi testem melegét, vérem szagát. Hallom hosszú körmeinek lusta koppanását a rideg kövön. Csak még egy kicsi és ideér. Csak pár lépés és végem. Visszafojtott lélegzettel, nyugtalanul dübörgő szívvel várom, hogy rám találjon. Mert rám fog találni. Már a lélegzetét is hallani vélem. Bizonytalanul hátrálok, míg egy fal el nem zárja utamat. Zsákutcába jutottam. Egyenesen előre kellett volna rohannom, lehagyni Őt és elérni végre a célomat! Nem lett volna szabad letérnem az útról. Mert minden alkalommal okosabbá és ravaszabbá válik. És ezúttal nem fog ereszteni.

Előttem a félhomályban imbolygó kísértetfényként bukkan fel két szentjánosbogár. Két izzó sárga fénypont. Két kegyetlenségtől és gúnytól csöpögő szem. És ismét felhangzik a morgás. Hangja úgy rezeg a szűk falak között, hogy minden porcikám beleremeg. Egyre közelebb ér, aztán megtorpan. Büszke vigyorral élvezi ki a pillanatot. A pillanatot, amikor legyőzött végre. A pillanatot, mikor már nincs hová menekülnöm. Körmei a vastag porba vájnak, ahogy ugrásra készen várakozik, majd elrugaszkodik és hatalmas, fekete teste felém repül.

Sikoltok. Szorosan behunynám szemeimet, de képtelen vagyok rá. Óráknak tűnnek az apró másodperc töredékek, míg orra mellkasomig ér. Érzem nedves, forró leheletét. Érzem a fájdalmat a testemben, ahogy fogaival belém mar. Újból sikoltok. Lehunyom szemeim. Várom a kegyelemdöfést, ám az nem érkezik. Torkomban dobogó szívvel nyitom ki szemeim, ám Ő nincs itt. Szívemhez kapok. Meleg vér szivárog felsértett bőrömből, melyet most kezemmel elmázolok. Döbbent értetlenséggel tápászkodom fel. Nem sikerült neki? Van még egy esélyem? De akkor hol az ébredés?

Bizonytalanul botorkálok ki a mellékfolyosóról. Körülnézek, de sehol nem látom izzó tekintetét. Félve indulok el a folyosón. Az ajtó körvonalai lassan kirajzolódnak. Kinyújtom kezem, hogy elérhessem a kilincset, de mozdulatom darabossá válik és megtorpan. Nem lehet ilyen könnyű. Talán Ő már bent is van és csak rám vár. Vagy elvitte az én kincsemet. Nem, most nem inoghatok meg. Ki kell használnom azt a kevés időt, ami megadatott nekem. Megérintem és megfogom az ajtó kerek gombját és elfordítom. A súlyos faszerkezet nyögve enged utat nekem. Egy egyszerű, kerek szobába érek, melynek egyetlen ablaka a plafonon található, szintén kör alakú. A Hold bevilágít rajta, ezüstös fénye a nyílás alatt elhelyezett, hófehér ruhával letakart tárgyra esik.

Itt van. Ez az, amiért jöttem. Ezt kerestem oly' sokáig. És most itt van egy karnyújtásnyira. De vajon mi van a szövet alatt? Remegve nyújtom ki a kezem, megérintem a ruha hűvös anyagát. Megnedvesítem kiszáradt ajkaimat és nagy levegőt véve lehúzom a leplet. Amit mögötte találok egyszerre rémít meg és borzaszt el. Egy tükör áll előttem. Egy tükör, amiért annyit küzdöttem és menekültem. Most itt van karnyújtásnyira. Ám nem a saját tükörképem néz vissza rám. Nem. Az Ő sárga tekintetét ezer közül is felismerném. Végül megértem, s ahogy felzokogok, a tükrön túl úgy üvölt fel Ő is.

A Farkas én vagyok. És nem lesz többé ébredés.

Az illusztráció Photoshop kontárkodásom mellékterméke.