Tél

Hópelyhek szélén ül a remény,
Mindegy, hogy a tél milyen kemény.
A tájat ringatva, altatva
készül a föld egy újabb tavaszra.

Altatót suttog lágyan a szellő,
Betakar óvón nagy, szürke felhő.
Jégcsapok csengnek éji melódiát,
Szarvas vezeti hóban a fiát.

Alszik a tölgyes, alszik most szépen,
Szendereg az erdő lágyan, békében.
Hintáznak az ágak, hó takarja őket,
Sűrű bokor mélyén nem látod az őzet.

Kint a kicsi réten végtelen hómező,
Hallgat és szunnyad békén az erdő.
Elfedett lábnyomok, kitaposott ösvény,
Takarja a hó, mit felkap szélörvény.

Mozdulatlan minden, mintha halott volna,
Éhes már a kisnyúl, de még nem mozdul ma.
Várja a tavaszt, hogy újjá éled minden,
Táplálékért végre kimozdulhat innen.