Silent Lake

/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom. Az eredetit megtekinthetitek itt az alkotónál!/

Silent Lake

~Łastßreath~

Minden kisvárosban vannak legendák, amikkel a gyerekeket rémítik halálra a szülők. Minden kisvárosban rettegnek a gyermekek a sötétségtől. Minden kisváros mélyen hallgat a sötét múltról. Minden kisváros elfeledte már saját történetét. Minden kisváros. Kivéve egyet...

„Erdő mélyén, kicsiny ház
Benne egy nénit találsz
Ha odatévedsz, ne tétovázz
Csak fuss, mert átkos az a ház”

1876, november.
Peter Wage és három másik barátja, iskola után úgy dönt tesznek egy kis sétát az erdőben. A legfiatalabb közülük, a nyolcéves Annie Sparkson, a legidősebb meg a tizenkét éves Boman gyerek, akinek az apjáé a városi tehenészet.
A környékről minden szülő tudja, hogy a gyerekek kirándulnak egyet. Az idő ugyan nyirkos, de tiszta. Sem hó, sem eső nem várható. A nap bágyadtan ül helyén, lankadó figyelemmel szemlélve a kisvárost. Csodás idő egy rövid sétára. A Boman fiú egyébként is sokkal érettebb a korabeli gyerekeknél, bárki rábízhatja a gyerekeket, mert Markus Boman lelkiismeretesen vigyáz rájuk. Eléggé nagydarab fiúcska, magasabb is, mint a többi gyerek, de nagyon becsületes. Annie egyébként is úgy tekint rá, mintha a bátyja volna, így Mrs. Sparkson szívesen elengedi a kicsi lányt, nem fél, hogy baja eshet.
Mert ugyan mi baja eshet Silent Lake erdeiben a gyerekeknek? Úgy sem kóborolnak messzire. Tudják, hogy ilyenkor már gyorsan sötétedik és nem merészkednek az erdő mélyére. Ha meg mégis megpróbálnák, a Boman fiú rájuk szólna. Az egy megbízható kölyök.
- Vacsorára haza kell érnünk. - jelenti ki Boman szigorúan. - Mindig maradjunk együtt, hogy ne tévedjen el senki.
- De hát úgy ismerjük már az erdőt, mint a tenyerünket! - nevet fel Mary-Lou.
- Hé! Menjünk el a banya házához! - veti fel az ötletet lelkesen a szeplős arcú John Baker.
- Az öreg Ilenia néni nem banya, és egyébként is a háza az erdő mélyén van. Nem szabad odáig elmennünk. - tiltakozik Peter.
- Nem is hallottátok? - csodálkozik el John. - Állítólag megölte a macskáit meg a kutyáját, mert nem volt mit ennie és már olyan öreg, hogy nem tud bejönni a városba.
- Valaki csak visz neki élelmet! - ingatja meg fejét Mary-Lou.
- Á, nincs már neki senkije. A férje még a polgárháborúban halt meg. A lánya meg belehalt a szülésbe és a baba is meghalt vele. Teljesen beleőrült a gyászba meg abba, hogy egyedül él a semmi közepén.
- Akkor meg főleg nem kéne odamennünk. - jelenti ki magabiztosan Boman. - Nem lenne biztonságos, ha odamerészkednénk, ő meg csak úgy ránk támadna.
- Furcsa, hogy milyen sokat tudsz az öreg banyáról John Baker. - húzza össze szemöldökét Mary-Lou.
- De hát erről beszél a városban mindenki! - csodálkozik el a szeplős fiú. - Ne mondjátok, hogy nem hallottátok még!
- Igazából, hallottam valamit, amikor anya és apa beszélgettek a vacsoránál. - gondolkodik el Peter. - De nem igazán érdekelt, ezért nem figyeltem oda.
- Menjünk és nézzük meg a saját szemünkkel az öreget! - erősködik tovább John.
- Nem akarok. - nyöszörgi Annie, arcocskáját egészen elrejtve kötött, piros sáljában.
- Nem is megyünk! - nyugtatja meg Boman a kislányt, közben villámló tekintettel néz Johnra.
- Csak nem betojtál Boman? - élcelődik tovább szeplői alatt vigyorogva a fiú.
Markus keze ökölbe szorul az indulattól. Legszívesebben behúzna neki egyet, de az annyira nem illene hozzá. Aggódik Annie miatt, de meg akarja mutatni, hogy ő igenis bátor. A többiek várakozón merednek rá. Nem hozhat rossz döntést. Ha nem hajlandó belemenni az ötletbe, ami őt is olyannyira foglalkoztatja, mint a többieket, örök életére rajta ragad, hogy nem mer meglátogatni egy idős hölgyet, akinek talán segítségre lenne szüksége. De, ha Annie...
Percek telnek el Boman néma vívódásával. Végül gondterhelten felsóhajt.
- Vacsorára akkor is haza kell érnünk. - jelenti ki.
John elégedetten elvigyorodik és diadalittasan néz végig a többieken, Annie viszont félősen ragadja meg Boman karját.
- Azt mondtad, nem megyünk. - nyafogja sírósan.
- Ne aggódj Annie, mindig melletted leszek, nem érhet semmi baj. - mosolyodik el a fiú biztatóan. - Majd én megvédelek, jó?

A gyerekek nagy zajt csapnak az erdőben. Élvezik, ahogy az avar zörög a talpuk alatt. Rúgják, dobálják egymásra, s közben nagyokat nevetnek. A kezdeti feszültség hamar elmúlt egy kis játékkal. Kergetőznek a fák között, bújócskáznak, és mind mélyebbre haladnak.
Egyszer csak Boman csendre inti őket és a fák közé mutat. Nehéz lenne megmondani mi van ott, bent az erdőben sokkal sötétebb van már. Talán lassan alkonyodik is. Végül a gyerekek hunyorogva, de kiveszik a kunyhó sziluettjét a félhomályból.
- Megérkeztünk. - suttogja izgatottan John.
- És olyan hangosak voltunk, hogy a banya már biztosan tud rólunk. - rebegi Peter, majd hátrálni kezd.
A többiek nem mozdulnak. Egyre csak a kunyhót fürkészik, mintha az bármelyik pillanatban megmozdulhatna és bekaphatná őket. Trükkös a gyermeki képzelőerő. Aztán nagyot zörren az avar, valami fémesen csattan és Peter holtra váltan felsikolt. Mindannyian összerezzennek és a hang irányába fordulna. Annie el is pityeredik közben.
- SZEDJÉTEK LEEE!!! - üvölti Peter, lábára mutogatva a földön ülve.
Szemeiből patakzanak a fájdalom könnyei, egész testében remeg, és meredten bámulja lábát, melyre egy csapda csapódott. Apró csontocskáit pillanatok alatt össze zúzta. Nem valószínű, hogy valaha is fogja még használni bármire is sebesült lábát.
Boman nekiveselkedik, hogy szétfeszítse a szerkezetet, mely satuként tartja fogva barátja lábát. Nagyon erőlködik, és az sem segít rajta, hogy Peter közben veszettül vonyít, mint egy kutya, akinek keresztülment a farkán egy lovaskocsi. Pár végtelenül hosszú perc elteltével Bomannek sikerül megszabadulnia a fém borzalomtól.
- Jól vagy Peter? - kérdezi gépiesen, bár ő is n agyon jól tudja a választ. - Megmondtam! - csattan fel, miközben John felé fordul. - Én megmondtam, hogy nem lett volna szabad idejönnünk!
- Mi? - nevet fel kényelmetlenül a szeplős fiú. - Az egészet az én nyakamba akarod varrni?
- A te ötleted volt! - vágja rá hisztérikusan Mary-Lou.
Annie eközben ott guggol a fájdalmasan nyöszörgő Peter mellett és kicsiny kezeivel azon ügyeskedik, hogy sálját Peter combjára kötve, legalább a vérzést elállítsa.
- Ó, gyermekeim. Mi történt veletek?
A nagy vitában senki nem hallotta, az idős Ilenia néni kijött kunyhójából a nagy kiabálásra. Most mind a négyen elhallgatnak és holtra váltan fürkészik a kedvesen mosolygó idős nénit.
- Peter belelépet egy csapdába. - ecseteli riadtan Mary-Lou. - De Boman már kiszabadította.
- Egek. - tekint a földön ücsörgő szőke fiúra aggódva a néni. - Biztosan nagyon fájhat, igaz?
Peter nem mer megszólalni, ehelyett inkább csak hevesen bólogat.
- Én itt lakom a közelben. - folytatja a néni. - Gyertek, igyatok meg nálam egy bögre forró kakaót, attól jobb lesz majd.
- De sietnünk kéne haza. - szepegi John. - Vacsorára otthon kell lennünk és mindjárt vacsora.
- A Mami nagyon dühös lesz, ha megtudja, mi történt Peterrel. - suttogja Mary-Lou.
- Mégis hogy akarjátok haza vinni? Szegény gyermek járni sem tud. - ingatja meg a fejét Ilenia néni.
- Majd a hátamra veszem. - feleli Boman. - Tényleg el kéne indulnunk lassan. - pislant az ég felé. - Már sötétedik.
- NEM! - kiáltja a néni eszelős dühvel, mitől a gyerekek megszeppenten pislognak rá. - Előbb igyátok meg az a kakaót, rendben? - kérdezi megenyhülve, ismét határtalan kedvességgel.

Eközben a városkában elérkezik a vacsora idő. Aztán tovaszáll. Szülők és szomszédok verődnek össze. Vészterhes légkörre virrad a Hold. Kisebb csapatok indulnak útnak fáklyákkal és kutyákkal, hogy megtalálják az eltűnt gyerekeket Silent Lake erdejében. Sorra kiáltozzák neveiket, s közben leszáll a köd.
Az egyik kutya szagot fog, felugat és elindul. Utána a többiek. Rohannak a fák között, zizeg az avar, férfiak kiáltoznak, kutyák ugatnak végül olyan hirtelen torpan meg a menet, amilyen hirtelen elindultak. A vezér eb szimatol és morog. Orrával fötri az avart. Végül a fáklyák halvány fényénél meglátják a véres, összecsukódott csapdát. Egyetlen véres ruhafoszlány emlékeztet arra, hogy nem állat esett csapdába az erdő mélyén.
- Valamelyikük belelépett és most kétségbeesve keresik a kiutat! - mordul fel egyikük apja.
- Ha Annie-nek valami baja esett, én esküszöm, nem állok jót magamért. - húzza résnyire szemeit Mr. Sparkson.
- Milyen forgalmas ma az erdő. - hallanak meg egy kedves, idős hangot, s Ilenia néni a fáklyák fénykörébe lép. - Ma már voltak látogatóim. - újságolja mosolyogva. - Egyikük csúnyán megsérült, hát elláttam a lábát.
- Melyikük? - kiált fel valaki.
- Apró, sápadt kisfiú volt, szalmaszőke hajjal. - feleli a néni.
- És elengedte őket?! - förmed rá Mr. Wage.
- Én ugyan nem akartam őket elengedni, de hát tudja milyenek a gyerekek! - ingatja meg a fejét szelíden mosolyogva. - Egyre csak azt hajtogatták, hogy haza kell érniük vacsorára.
- Merre indultak?
- Amerről jöttek. Hát nem értek haza? - kérdi a néni meglepetten.
- Nem. - feleli a férfi.
- Biztosan eltévedtek, már sötétedett mikor elengedtem őket. - gondolkodik hangosan aggodalmas mosollyal. - Az a nagydarab fiú vitte a hátán a kicsi szőkét. Azt mondták, így rendben lesz..
- Az Annie sálja! - mutat a nénire vádlón Mr. Sparkson.
- Hogy mondod fiam? - kérdez vissza az idős nő.
- Mit keres a lányom sálja a maga nyakában?! - kérdezi a férfi fokozódó indulattal.
- Ez a kislányáé? - bök ujjával a nyakába tekert piros sálra Ilenia néni. - Az avar alól piroslott ki, miután a gyerekek elmentek.
- Nem hiszek magának! - kiáltja a férfi. - Hallottam milyen pletykák keringenek magáról, vén boszorka!
- Mr. Sparkson, ne butáskodjon. - néz rá a férfira keményen Mr. Wage. - Biztos vagyok benne, hogy...
- Hogy mi? - csattan fel a másik. - Bemegyek abba a kunyhóba és átkutatok mindent a gyerekek után!
A férfi végigcsörtet a bozótoson, társai szavára oda sem figyelve. Rettenetes balsejtelme van. Beront az apró kunyhóba egyre a gyerekek nevét kiáltozva, minden helységet átkutat utánuk, felforgatja a szekrényeket, aztán elbotlik egy szőnyeg szélében és elesik. A szőnyeg felgyűrődik alatta, s miközben feltápászkodik, megpillantja a szőnyeg alá rejtett csapóajtót. A pince lejáratát. Felkap egy gyertyatartót és elindul a sötét pincébe. Valami csöpög. Valószínűleg némi talajvíz. Ebben a nyirkos hidegben a lehelete is látszik. Pár lépést halad, mikor beleütközik valamibe. Amint ráesik a gyertyák fénye embertelen hangon üvölt fel. Elméje megbomlik abban a pillanatban, aztán felrohan és kegyetlenül végez Ilenia nénivel.
A gyerekek mind a pincében voltak. Átvágott torokkal, sikoltásra nyílt ajkakkal, a lábuknál fogva fellógatva a pince mennyezetére. Néha még ma is hallani kétségbeesett sikolyaikat Silet Lake erdejében...