Poszt-apokalipszis

Ragyogás veszi körül
odakint a tájat.
Megújul a világ,
már semmi sem fájhat.

Elmúlnak az érzések,
gondolatok halnak.
Beteg ember gügyög
egy hófehér falnak.

Véget vetve mindennek,
eltűnik az Ember.
Ostobán és esztelenül
gondolkodni nem mer.

Befejezték; a folyamat
most már meg nem állhat.
Nem tudja már eldönteni,
hogy ember-e vagy állat.

A súlyos levegő
megöli a fákat.
Korhadásnak ereje
töri meg a gátat.

Elpusztul az elme,
tábortüzek gyúlnak.
Kőbaltának csapásától
vadállatok hullnak.

Autóroncsban szüli meg
asszony, halott gyermekét.
Társaival felfalják, mert
létezése semmit ért.

Eső hullik odafentről,
menekül az ember.
Sav-esőben hulla fekszik
fennakadt szemmel.

Atomvihar remegteti,
rombolja a földet.
Minden, ami ismeretlen
az most meg is ölhet.

Dobszó csendül éjszakában,
sült hús szaga száll.
Rekedt hangon rikoltozva
köröz vészmadár.

Moha terpeszkedik
törött íróasztalon.
Lent a szökőkútnál
nagy hullahalom.

Rozsdás tanknak belsejében
kisgyermek játszik.
Éles atombomba
a földből kilátszik.

Nekirepül nyílvessző
egy kidőlt oszlopnak.
Lámpaoszlop tövében
nemrég vért ontottat.

Sok volt az áldozat,
amiért jobb jövőt akartak.
Nem jutottak semmire,
mind hülyék maradtak.

Elfeledték már
sokan a múltat.
Barlangrajzokon viszont
soha el nem múlhat.

Állatbőrös, idős ember
felfest egy katonát.
Már csak ő emlékszik,
hogy milyen volt a világ...