Nénik

2016.01.22 16:07

Üdv.

Végre rászántam magam arra, hogy megírjam nektek a Néniket. A következő történet valós eseményt foglal magában. A nevek fiktívek, ugyanis fogalmam sincs, hogy is hívták a néniket.

De még mielőtt belevágnék, hadd örvendeztesselek meg benneteket egy témához kapcsolódó dallal [katt].

A lényegre térve! Nem szokásom hallgatózni a buszon. Általában fejhallgató van a füleimre tapadva és zenét hallgatok abban a kétszer háromnegyed órában, amíg beérek dolgozni, illetve hazaérek este. Kedden délután viszont még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magam, hogy zenét hallgassak, ezért csak ültem a buszon és bámultam a sötétségbe az ablakon keresztül.

Az előttem lévő üléseken két néni ült. Legyenek most hasra ütés szerűen Lenke és Ilonka. Lenkével már a végállomáson konfrontálódtam. Két perccel a busz indulása előtt még legyűrt egy fél kiflit, és egy kis dobozos Sprite-al kísérte azt. Egy erős ötvenesnek tűnt első ránézésre, vagy közel a hatvanhoz, de ennél idősebbnek nem tippelném. Korrekt smink, rövid, tépett, kopott szőke haj, lakkozott körmök. Tipikus városi nagyi, mondanánk. De hadd ismételjem meg: abszolút nem tűnt öregnek! Még nyugdíjasnak sem, bár elmondása alapján, a szövegkörnyezetéből ezt nyilvánvalónak lehetett venni.

Szóval Lenke „néni” felszállt a buszra és elfoglalta a legelső ülést az ajtó mellett. Én sikeresen becsüccsentem mögé. Nem szeretek nagyon hátul ülni a buszon és azon a helyen még a lábam is kényelmesen leér, mert közvetlenül a kerék fölött van az ülés (igen, elég alacsony vagyok). Lenke néni elővett vagy harminc deka sajtos pogit és jóízűen folytatta a majszolást. Két megállóval arrébb – még a városon belül – felszállt a buszra Ilonka is, aki vagy tizenöt évvel tűnt idősebbnek Lenkénél. Az ilyen kisnyugdíjas nagyikra jellemző lilára festett szénakazallal a buksiján.

És itt kezdetét vette az emelkedett hangvételű beszélgetés, amit akármennyire is igyekeztem, nem tudtam kizárni a tudatomból. Végül már kíváncsiságból is hallgatni kezdtem, miről beszélnek. Vagyis, hogy miről beszél Lenke. Mint kiderült épp a kórházból tart hazafelé. Pedig másnap műtéte lett volna. De, hogy az ő szavaival éljek: „Megmondtam az orvosnak, hogy engem aztán nem fog megműteni! Előbb haza megyek és befestetem a hajam, hogy ha elpatkolok, akkor legalább jól nézzek ki.”

Mindig is úgy gondoltam, hogy Vavyan Fable a könyveiben elnagyolja, eltúlozza a hasonló karaktereket, hogy az eredeti személyek karikatúráit teszi elénk, de rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg semmivel nem tesz hozzá többet a figurákhoz, mint amilyenek valójában is. Ez az embertípus önmaga karikatúrája. Ami egy részt mulatságos, más részt viszont kétségbeejtően lehangoló.

Ilonka nagyon igyekezett bekapcsolódni a beszélgetésbe. Amíg Lenke a szájához emelte a pogácsát, addig neki volt alkalma fél mondatokra, amiből megtudtuk, ő hiába ment az orvoshoz, azt nem érdekelte, hogy mi a baja. Erről is tudok egy szó szerinti idézetet produkálni: "Hát mondtam neki, hogy merre fáj a lábam, ő meg azt mondta, hogy ezt ne mondjam neki, mert nem érdekli."

Aztán végül is Lenke kórképe kiszélesedett. Kiderült hogy "nincs zselé" a térdében és hogy "már többször műtötték mindennel". De ez is fáj, az is fáj. Végül a következő beszélgetés hangzott el.

Ilonka: Na és a gerincedre mondtak valamit?

Lenke: Arra nem mondtak semmit, de én tudom, hogy mitől fáj!

Ebből kiderült számomra, hogy Lenke egészen bennfentes az egészségügyben és az orvostudományban. A rengeteg sok betegsége és fájdalma alapján és körülbelül 140 évesnek tippelném, de ettől függetlenül hatvannak sem nézett ki. Tehát valamit azért mégis csak tud, hogy ilyen jól tartja magát.

Hatalmas szerencsémre csak háromnegyed órát kellett hallgatnom őket. A sofőr viszont a következő végállomásig hallgatthatta, hogy Lenke - aki a pogi végeztével valami pirított kenyér karikára váltott, de ha megkínoztok se jut eszembe a neve - és Ilonka milyen nagyon beteg. Főleg Lenke.

Mikor leszálltam a buszról a sofőr kínjában feljebb tekerte a hangerőt a rádión, de úgy tűnik volt valami összeköttetés a rádió és a nénik között is, mert ők is állítottak a hangerőn. Avagy attól tartottak, hogy a bájos, fiatal sofőr nem fogja hallani kórtörténetük minden apró részletét. 

 

Ha nektek is volt hasonló tapasztalatotok buszon, vonaton vagy egyéb tömegközlekedési eszközön, írjátok meg. Értékelem az ilyen történeteket. :D