Napraforgók

Harcmezőn a hadsereg növekszik és várva várja,
mikor bukkan fel a horizonton népük dicső királya.
Nem moccannak, nem rezzennek, felszegett fővel kémlelik a tájat,
ácsorognak és melegszenek, míg vége nincs a nyárnak.

Harcmezőn a hadsereg arcát a Nap felé fordítja,
leveleik közt susogó szél áhítatuk ordítja.
Meg-meg rezzen, meg-meg mozdul, de nem lép el őrhelyéről,
Ezer meg egy aranytövis tündököl büszke, naiv, szép fejéről.

Harcmezőn a hadsereget eső veri, ostromolja,
jó volna, ha ismét ragyogó napfény, s meleg volna.
Egyikükbe villám hasít, másikuk földre hull a széltől,
vakult szemük nem látja társait az odaképzelt, szent fénytől.

Harcmezőn a hadsereg elemekkel dacolva,
páncél, s fegyver híján saját testükkel harcolva,
tűrnek, reménykednek, pusztulnak, de várnak,
Várnak, hogy végre vége,vége legyen a nyárnak.

Harcmezőn a hadsereg fogyatkozni látszik,
ki életben van még az zokog és fázik.
Királyukat alig látták, az cserben hagyta őket,
a hű szolgákat, a napraforgó tőket.

Harcmezőn a csonka sereg csalódott és reszket,
tudják már jól, hogy csatájuk, s háborújuk  elveszett.
Az élők sorra adják fel, lehajtják egykor büszke fejük,
nem bírnak szembenézni, megbirkózni azzal, hogy mi lett velük.

Szél által zilálva, ütlegelve, megtépázva,
egy rendületlen hadsereg ácsorog egymagába.
Az idő közben őszbe fordult, s már egy sincs köztük hallható,
kint a réten, hősiesen pusztult el ezer meg egy napraforgó.