Naivitás

Ostoba vagy. Mindig is ostoba voltál. S pont ezért olyan könnyű félrevezetni és kihasználni téged.
- Szeretlek!
- Ostobaság.
- De tényleg! Igazán...
- Mondd csak, hányszor mondtad már ezt a szót másoknak? Na és valóban szeretted is őket? Ugye nem. Na és engem?... Engem sem szeretsz. Megtiltom.
- Miért?
- Mert undorodom tőle. És ha szeretsz, tőled is.
- Mi? Ez...
- Szeretlek.... Ez olyan jelentéktelen, kiforgatott, undorító kifejezés. Hogy bírod kimondani? Nekem még a gyomrom is bukfencet vet tőle. Hánynom kell.
- De én....
- Te? Te csak kötődsz hozzám. Jól esik, hogy védve vagy, és hogy van valaki akinek a vállaiba kapaszkodva juthatsz előrébb. De nem szeretsz. Ne aggódj. Én sem szeretlek téged. Csupán kölcsönösen kihasználjuk egymást. Ha valamelyikünk megunja, továbbáll. Ilyen egyszerű. Ne bonyolítsd a dolgot nem létező érzelmekkel.
- Kegyetlen vagy.
- Ilyen az élet. Csak igazodom hozzá.
- Soha nem foglak magadra hagyni!

Évekkel később...

Nem hagysz magamra, mi? Szánalmas vagy. Mindig is az voltál. Azok, akik szeretik egymást nem hagyják magukra a másikat soha. De te? Most hol a fenében vagy? Mit csinálsz nélkülem? Kitszeretszmost? Képes vagy még rá egyáltalán? Kötve hiszem. Tettem róla, hogy ne szeress többé. Lelkileg megnyomorítottalak. Felzabáltalak. Kiszipolyoztam minden jó érzésedet. Depresszióba löktelek. Kihasználtalak. Élősködtem a bőröd alatt és minél több fájdalmat okoztam, hogy neszeress. És még így is mindig azt szajkóztad. Undorodtam tőle.
Nem tanultál a leckéből. Naiv bolond vagy. Láttam a szemeidben a sikoltást: „Nem bírom tovább!”De soha, egyetlen szóval sem mondtad ki. És ettől még jobban meggyűlöltelek. Ki akartam harapni a szíved, szétszaggatni a lelked.
Akartam, hogy gyűlölj, mert nem tudtam szeretni.
És most, ahogy ott fekszel kifordult tagokkal a kamion alatt; ahogy a helyszínelők keresik fejed maradványait. Most rájöttem: szeretlek.
És belemar a lelkembe valami. Mintha egyszerre kapnám vissza mindazt, amit ezidáig veled tettem. Mocskosul fáj. Nem láthatom többé a szenvedő arcod, az arcot, ami csak az enyém. Nem lesz többé mellettem senki. Gyűlöllek! Igen, mindennél jobban gyűlöllek, mert nem tartottad meg az ígéreted! Hol van a mosoly az arcodon és a vidám hang, mi azt visszhangozza: „Soha nem foglak magadra hagyni.”?