Lelkek

Újabb közös vers Nikivel, a színes versszakok az övéi.

Mikor szorítottam meg először a kezed?

Egyszer már láttam a jövőt a szemedben,

De mondd, mióta uralkodik lelked felettem?

 Hová vezet múltam? Hová lesz jelenem?

Tán szíved felé mutat, ott leszel majd velem.

S ha másik dimenzió kötne össze minket,

Akkor is csak te és én jelentenénk mindent.
 

Hányszor fogadkoztunk, s hányszor el nem buktunk?

Közös lesz a jövőnk, bár nem közös a múltunk.

Jöhet akár az egész Világ is mi ellenünk,

Mi akkor is maradunk, mi akkor is itt leszünk.

Halálos hurrikán törheti szét gyenge testünk,

Kevély szelek fújják poraink, mivé lettünk.

De bárhova is sodor minket, tovatűnik lényünk,

De erős kötelékkel ölelkezik majd szívünk.
 

Szakíthat szét minket sorsnak durva ostora,

Lehet majd az élet kegyetlen és mostoha,

Végzetünk egy volt a kezdetektől fogva,

Nevünket a vad szél is ajkain hordta.

 Voltunk vadak a bizonytalanság mezején,

Voltunk angyalok, szárnyra kélve a szerelem egén.

Voltunk hódítók, s leszünk is egymáséi,

Együtt leszünk mindig, bárki bárhogy véli.
 

Tiszta a láng, mi lelkünkben szüntelen dobog,

Tiszta a lelkünk, míg a mocskos világ csak forog.

Tiszta égbolton ezernyi fényes csillag tündököl,

Ha belenézek, a Te arcodat mutatja a tükör.

A te kezed simul orcámon, ha szellő ringat,

A te mosolyod ragyog fel, ha a Nap virrad.

A te hangodat hallom minden dallamban,

S a te karod lesz az, amelyik átölel majdan.

 A te nevedet halkan súgja fülembe az éj,

Minden körülöttem csak rólad mesél.

A te hajadat ringatja lágyan őszi szél,

Mert lelked egy darabja már bennem zenél.

 Az utolsó órában, ha mennünk is kell,

Erősen szoríts majd, ne engedj el!

Nyújtsd ki a karod a végtelen felé,

Hogy együtt legyünk ott is, mindig, örökké.

Az utolsó órán, ha nem lesz majd tovább,

Csendesen hallgatjuk szívünknek dalát.

Szemünket lehunyva végül elalszunk,

De a végtelenségben együtt maradunk.