Itt bent
/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom. Az eredetit megtekinthetitek itt az alkotónál!/
Egy rémült, fiatal fiú, aki épphogy csak magához tért. Vérben úszó hálószoba. Egy holttest. Az apja. A fiú pedig nem emlékszik semmire. Hogy történt? Mikor? Hogyan? És ami a legfontosabb: Ki tette? A rendőrség őt gyanúsítja, mert minden jel arra utal, hogy ő végzett tulajdon apjával. De akkor miért nem emlékszik rá? Tényleg ő lenne apja gyilkosa? Mi történt valójában?
Itt bent
(Łastßreath)
Vér a padlón. Rengeteg vér. Kié? Hogyan került ide? Rosszul vagyok. Hánynom kell. Felkúszik a falakra, apró pöttyös mintát rajzol; amőba terül el a földön még mindig nyújtogatva állábait, hogy minél nagyobb legyen. De hogy kerülök én ebbe a pokolba? Nem emlékszem semmire!
Úristen! Remélem nem Ő tett valamit! Bár szinte biztosra veszem, hogy Ő volt. Fáj minden tagom. Talán megint megtörtént. De mégis hogyan végződhetett így?!
Kirohanok a fürdőbe. Öklendezve hajolok a vécékagyló fölé. Remegnek a lábaim, a kezeim. Az egész testem remeg. Kavarogva folyik szét körülöttem a világ. A mosdókagylóhoz botladozok, hogy megmossam arcom. Ekkor szembesülök azzal, hogy szinte könyékig véresek a kezeim. Arcomon elmaszatolódott vérfoltok éktelenkednek. Egykor szőke tincseim most ragadnak az alvadt vértől. Elfog a páni félelem.
Miért?
- Te is tudod, hogy miért. - megint itt van. Nem akarom, hogy itt legyen! Soha nem akartam! De erősebb nálam és uralkodik fölöttem. Bármivel is próbálkoztam, nem tudtam eltüntetni. Egy nap megjelent és elégtételt követelt a bántalmainkért. Hiába mondtam, hogy nem vagyok hozzá elég erős. Nem hitt nekem. Folyton kiabált velem. Gyűlöl és én is teljes szívemből gyűlölöm. Ideig óráig sikerült feltartanom, hátráltatnom, de most nagyon is úgy tűnik, hogy elbuktam.
- Nem, nem tudom! Mi a fene folyik itt? - kérdezem kétségbeesve, s közben patakzanak a könnyeim.
- Ne játszd az ostobát! - rivall rám. - Te is tudod, hogy az a szemét megérdemelte, mert bántott téged! Mert bántott minket...
- Nem, ezt én nem! - roskadok le a mosdókagyló előtt. Aztán felemelem fejem és magam elé bámulok. - Mit műveltél?
- Nem ez a kérdés. - feleli higgadtan.
Felfordul tőle a gyomrom. Mindig is gyűlöltem, de képtelen voltam tőle megszabadulni. Eleinte szükségem volt rá, hogy megvédjen. De aztán egyre csak erősebb lett. Egyre akaratosabb. Végül már nehezemre esett visszafogni.
- Emlékszel? - szólal meg kajánul. - Még a rendőrséget is kihívtad, miután megölted őt.
- NEM ÉN ÖLTEM MEG! - kiáltok fel.
- De igen. - vigyorodik el ördögien. - A saját két kezeddel.
- NEM!
- Mit mondasz majd a rendőrségnek? Bevallod nekik, hogy megölted az apádat?
- Nem én öltem meg!
- Csak nem akarsz bemártani engem a dologba? A fakabátok úgysem hinnének neked. - kacag fel gúnyosan.
Már hallani lehet a rendőrautó szirénáját. Belesikoltanak a mozdulatlan éjszakába. Már közel lehetnek. Felhúzom a térdeimet és zokogni kezdek. Nem vagyok képes megmoccanni. Betörik az ajtót. Kiabálnak. Egyikük benyit és elszörnyed.
- Találtam valakit! - kiáltja elborzadva.
A többi is betódul az apró helységbe. Nem érdekelnek. Igaza volt, megérdemelte, hogy meghaljon. Folyton csak bántott. Rendszeresen vert. Nemegyszer meg is erőszakolt. Az ilyennek nincs joga élni...
Betakarnak valami pokróccal. Kérdezgetnek. Beültetnek a kocsiba. Elvisznek. Én pedig bűzlök a vértől. Undorító. Beültetnek egy kihallgató szobába. Egy nyomozó jön be és kérdezgetni kezd. Hallom amit mond, egyszerűen csak képtelen vagyok megérteni. Túl tompának érzem magam. Belebámulok a tükörbe. El is fintorodom.
- Szeretnék lezuhanyozni. - szólalok meg rekedten, halkan.
- Nemsokára megteheted. - ígéri. - Figyelj, tényleg nagyon szeretném tudni mi is történt. Értelmes, okos fiúnak látszol. Mondd el nekem. - elmosolyodik.
- Nem tudom. - válaszolom tompán, még mindig tükörképemet bámulva. - Meghalt. Egyszerűen csak elvérzett.
- Mert valaki elvágta a torkát! - csattan fel türelmetlenül. - Mondd el, hogy ki volt!
Ráemelem a tekintetem. Percekig csak bámulom a rendőrt, aki dühösen fújtatva figyel.
- Nem tudom. - válaszolom kisvártatva. - Nem én voltam. - hirtelen pattanok fel. - Rosszul vagyok!
- Már hívtunk egy orvost, hogy megvizsgáljon. Kérlek ülj vissza és válaszolj a kérdéseimre.
- Maga rendes ember. Csak a munkáját végzi. De már mondtam, hogy semmit nem tudok. Egyszerűen csak ott feküdt és... - kezeimre bámulok, amire már odaszáradt a vér. - Vérzett. Nagyon vérzett. Sírt. Remegett. Én... én próbáltam elállítani a vérzést azt hiszem... - mondom zavarodottan. - De nem sikerült...
- Te hívtad ki a rendőrséget? - kérdezi a nyomozó.
- Igen... legalábbis azt hiszem...
- Láttad a tettest?
- Nem. Rajtunk kívül senki sem volt a lakásban.
- Igen, minden jel erre utal. Az ajtó és az ablakok mind zárva voltak. Azonban édesapád nem ön kezűleg végzett magával. Mindabból amit a helyszínelők jelentéséből olvastam és tőled megtudtam, arra kell, hogy következtessek, te vagy a gyilkos. - közli hidegen.
- NEM ÉN ÖLTEM MEG! - kiáltok rá. - Nem én voltam... - szemeimbe ismét könnyek tódulnak. - Ő volt, nem én... Az egészről csakis Ő tehet...
- Ő? - vonja fel szemöldökét a férfi. - A gyilkosra gondolsz? Hol van most?
Könnyáztatta szemekkel nézek fel a férfira, majd remegő kezem felemelve halántékomra bökök.
- Itt...
*
A szoba színskálája változott ugyan, és a tükör helyet törhetetlen műanyagfal van, attól függetlenül ez is kihallgató szoba. Csak ezt éppen vizsgálónak hívják. És undorítóan fehér, gyógyszer szagú itt minden. Rendőr egyenruhás emberek helyett orvosi köpenyes alakok vesznek körül. Ők is kérdezgetnek de teljesen másról. Ugyan már emberek! Ostobaság rám fecsérelni az idejüket.
- Te ölted meg az apádat William? - kérdezi egy kedves orvos, akit igazán csípnék más körülmények között, csakhogy a kicsi Will most nincs itt.
- Ha válaszolnál minden sokkal egyszerűbb lenne. - szólal meg az asszisztens.
Gúnyos félmosoly jelenik meg arcomon és végigmérem a két férfit.
- Will nincs itt. Mivel szolgálhatok? - húzom résnyire szemeimet.
- Hogy érted azt, hogy nincs itt? - hökken meg az asszisztens. - Akkor ki vagy?
- Közöd, faszfej? - kérdezek vissza. Persze, hogy leesik az álla. Ezen röhögnöm kell. Ekkora pojácát...
- Szóval, hogy szólíthatunk? - kérdezi a doki élesen.
- Egyelőre sehogy. Aztán majd még elválik. Nem áll szándékomban haverkodni veletek. - tegezem le az öreget kapásból.
A fal túloldalán ott állnak a rendőrök és kiguvadt szemekkel figyelik az eseményeket. Újdonság csibéim? Nagy falatot kaptatok egy egyszerű gyilkosságból mi? Balfék az összes...
- Te ölted meg az apádat? - kérdez rá a doki.
- Megérdemelte. - vonom meg a vállam. - Most komolyan, mi a gáz abban, hogy önvédelemből kinyírtam az öreget?
- Önvédelemből?
- Igen. Ugyanis meg akart erőszakolni. Megint. - teszem hozzá keserűbben, majd folytatom. - Mégsem tűrhettem tovább, hogy a pedofil „apám” kénye-kedve szerint játszadozzon velem, nem?
- Hogyan ölted meg?
- Elvágtam a torkát.
- Mivel?
- Egy üvegdarabbal.
- Honnan való az üvegdarab?
- Sörösüveg. - felelem unottan. - Ott hevert a padlón mert a vén fasz megint csont részeg volt. Eltörtem és belevágtam a nyakába. - és itt elvigyorodom, majd bizalmasan közelebb hajolok a dokihoz. - Tudja milyen könnyen hatolt át a bőrén az a tompa üveg? Mint vajban a kés. Még csak erőlködnöm sem kellett. Olyan szépen siklott az egyik fülétől a másikig. Jó mélyen. A vére pedig csak pillanatokkal később kezdett ömleni, mikor elengedtem másik kezemmel a torkát. Igen, először meg akartam fojtani.
- És ezután mit tettél?
- Hogy mit? - kacagok fel hűvösen. - Csak néztem ahogy ömlik a vére. Jött az mindenhonnan. Tüdőből, aortából, artériából, egyenesen a szívből is. Gyönyörű volt ahogy a vörös árnyalatai keveredtek a padlón. Nem bírtam megállni, belenyúltam. Meleg volt. Vasízű. Sőt, még az alkohol is érződött rajta. Különös nem? - hátradőlök a székben. - Utána hívtam a rendőrséget. És helyet adtam a kicsi ártatlan, semmire sem jó Williamnek. Hülye gyerek azt sem tudta hol van és mit csinált. Bőgött, mint akinek hiányozni fog az apja. Cheh. Ő is ugyanúgy rühellte a fószert, mint én. A többit meg már tudják.
A doktor elképedve néz a nyomozókra, akik ugyanolyan értetlenül néznek rá vissza. Nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. A doki kimegy, elmondja a javaslatait, a rendőrök bólogatnak. Leveszik a bilincsemet és egy gyönyörű szép fehér gumiszobába zárnak. Ennek az egyik fala ugyanolyan törhetetlen műanyagból van, mint a kihallgató szobáé volt. Pompás, így rálátás nyílik egész nap, hogy mit tevékenykedek. Hallom ám, hogy mit beszélgetnek a fal előtt, miközben engem figyelnek. Nem teszek semmit csak lazán ülök a székben az asztalka mellett, és bámulom őket. Legalább tiszta ruhát kaptam és lezuhanyozhattam. Rühelltem apám mocskát, még akkor is ha megízlelhettem. Undorító.
- Ehhez szakképzettebb orvos kell. - mondja az öreg, kopasz, pocakos doki. - Úgy tűnik nagyon bonyolult eset.
- Mégis mi a baja? - kérdezi a nyomozó, aki kihallgatott.
- Skizofrénia.
- Ezek szerint nem lehet elítélni?
- Attól tartok nem. De itt jó kezekben lesz.
Attól tartok én. Azért érdekelne, hogy kikkel fogok én is seggre pacsit játszadozni. Én felettébb élvezni fogom a dolgokat.
A fakabátok elhúznak a búsba, a dokikák beszélgetnek egy darabig aztán magamra hagynak. Valamelyik elmebeteg állatja üvöltözni kezd a szomszéd szobában. Egy rakat ápoló rohan oda hozzá injekciós tűkkel böködik meg mire lecsillapodik és csak az anyjukat szidja most már. Két ápoló azonban lemaradt és engem kezdenek bámulni. Én pedig látom tükörképemet a plexin. Középmagas szőkésbarna srác nagy, általában ártatlanul csillogó zöld szemekkel.
- Ő az új beteg? - kérdezi egyikük.
- Igen. Azt hallottam, hogy megölte a saját apját.
- Úristen!
- Elvágta a torkát. - és tovább mennek.
Nocsak milyen gyorsan terjednek a pletykák a kórház falain belül.
*
Vér mindenhol. Mindenfele kibelezett hullák amerre csak nézek. A kés pedig az én kezemben. Orromat megtölti a vér szaga. Sosem éreztem ekkora békességet. Valahonnan vér tódul a számba, ízlelgetem fémes ízét...
Felpattannak szemeim. Fenébe! Már megint elharaptam a szám! Fehér pizsamám ujjával, teljes lelki nyugalommal törölgetni kezdem kiserkenő vérem.
- Úristen! - rohan be egy nőnemű ápoló. - William! Mi történt?!
Halálos higgadtsággal pillantok fel rá, és csak hogy tetézzem rémületét ismét, teljes erőből ajkamba harapok, és hagyom, hogy vérem lecsorogjon szám szélén. Ezek után ártatlanul nézek rá és ujjaimmal elmaszatolom a vért. Oda lépek hozzá.
- Hát nem szép? - kérdezem réveteg hangon. - Olyan szép színe van. Nem? - hirtelen felé mutatom vére ujjaim, ő pedig borzadva hátrál, amíg saját véremmel kivehetetlen mintát rajzolok hófehér orvosi köpenyére. A nő felsikolt és kirohan a szobából. Pizsamám ujjával letörlöm a maradék vért, majd elégedett torokhangon felnevetek. Olyan vicces dolog másokra hozni a szívbajt. Sosem tartottam magam őrültnek, egyszerűen csak egyedi az életfilozófiám. William pedig szépen lassan hagyta magát és elenyészett a búsba. Hiába ő volt az, aki kétségbeesve értem kiáltott. Nem volt tisztában vele, hogy mi fog történni. Én pedig bekebeleztem őt.
Egy orvos siet be és minden szó nélkül készíti elő a nyugtatót rejtő fecskendőt. Felveszem a lehető leghiggadtabb arckifejezésem, és mint úgy beletörődve ülök le az ágy szélére. Közelebb engedem magamhoz és azt tervezem, hogy amint felém közelít a tűvel fogom magam és megszerezve azt, belevágom az orvos nyaki vénájába a tűt.
Leül a székre, maga elé húzza a karom, én pedig felrúgom alatta a széket. A férfi elvágódik a padlón én pedig ráugrok és kitépem kezéből a tűt. Azonban erős kezek fogják le karjaimat, megakadályozva az újabb gyilkosságot. Kényszerzubbonyba erőltetnek és beadják a nyugtatót.
Magamra hagynak.
Tompa bénultságomban már csak magamnak tudok ártani. Így farkasszemet nézve tükörképemmel marcangolom véresre saját ajkaim...