Holló

Tegnap még rettegtem lelkemnek titkait,
Ma már átélem éveknek kínjait.
Régen még remegett kezemben az olló,
Ablakomba szállva néz reám egy holló.

Gunyoros szemében kék lángokat látok,
Nem szólal semmit, csak várok és várok.
Fehér falú szobában lekötözve fekszem,
Hogy eladom a lelkem, most elképzelem.

Jöjj fekete holló, szabadíts ki innen!
Ne kelljen végre már semmiben sem hinnem.
Ragadd meg, fald fel őrült lelkemet,
Adj meg mindent, mit adni lehet!

Kárörvendő hangja mélyen zeng fülemben,
Kényszerűen élek ilyen gyenge testben.
Infúzió csöve vénámból szalad,
Mozdulok egyet, s onnan kiszakad.

Vér csordul, csöppen; rá a takaróra,
Felsejlik a rongyolódott ágynemű alóla.
Sípol a gépezet, felülök az ágyon,
Szemközti falon tükörképem látom.

Kóc hajam megfakulva, fésületlenül,
Szánalom és harag lángja lobban fel belül.
Üveges tekintet bágyadtan figyel,
Torkom kiszáradva üres semmit nyel.

Felfigyelve karom szúró fájdalmára
Harap tükörképem saját ajkába.
Kihűlt talpam alatt fázik a csempe,
Fájdalom szökik halkan tükörbéli szembe.

Felsír most a holló, türelmetlen hangon,
Árnyéka meglebben a hófehér falon.
Ablakhoz lépve mozdul már kezem,
Gyarló életemben most utószor vétkezem.

Beröppen a Halál, körbe a szobába,
Megpihenni rászáll egy üres ágyra.
Felvillan a csőre, feje félre fordul,
Körbenéz és végül énreám mordul.

Kitartom karomat, mutatom véremet,
Kész vagyok itt hagyni a bűnös életet.
Fejem földre koppan, vigyorog a holló,
Eladtam a lelkem, vagy valami hasonló...