Hit

Üdv kedves Mindenki! Még mielőtt elkezdenétek olvasni az alábbi szöveget, had meséljek el róla valamit. Két barátnőm nem bírta nézni, ahogy online felületen, látványosan unatkozom, ezért kaptam tőlük fejenként egy-egy mondatot. Ezek köré építettem fel ezt a rövid történetet. Az első mondat: "Mi határozza meg az emberségünket?", a második pedig a "Sajnálom, hogy menekülnöd kell önmagad elől.". Ezer hála és köszönet értük. Nektek pedig jó olvasást! (Kritikákat, véleményeket, érzelmeket szívesen fogadok. Ne fogd vissza magad!)

Hit

    Mi határozza meg az emberségünket? A külsőnk? A csontjaink, vagy az arra feszülő izmok? A felszínen húzódó, különleges érintésű szövet, ami még közöttünk is, típusonként eltérő?

    Mi határozza meg az emberségünket? A tekintetünk? A hajunk, szemünk színe? A lelkünk vagy önmagunk gondolatainak mélysége? Netán a semmire-jó filozofálgatások? Mi értelme keresnünk megválaszolhatatlan kérdésekre a válaszokat?

    És itt van ő, előttem a székben ülve, ahogy frufrujának egy tincsével babrál. Kölyök még és én-centrikus. Az ő emberségét mi határozza meg? A dühe? A mosolya? Álmában kisimuló arcvonásai? Még gyermeteg szavai, melyek már felnőttes mélységgel vágnak helyet neki a világba?

- Tudod... - szólal meg halkan. - Azt hiszem kész vagyok.

- Kész?

- A leckével, amit feladtál. - emeli rám lassan a szemeit s fúrja bele tekintetét saját íriszembe. Hatalmas, halott szemek. Szeplőtlen arc. Szomorkásan legörbedő ajkak és bizonytalan mosolya.

- Valóban? - dőlök hátra saját székemen. - És mire jutottál?

- Szeretném.

- Mit?

- A segítségedet. - egy pillanatra habozik de mégis kiböki végül. - Téged is szeretnélek.

- De én nem szeretnélek viszont.

- Tudom. - hajtja le fejét, s mogyorószín tincsei búsan omlanak alá feje búbjáról, hogy eltakarják homlokát. - De a segítségedet megkapom. Ugye?

- Nem támogatom. - nedvesítem be száraz ajkaimat nyelvemmel. - De ígéretet tettem.

- Köszönöm. - leheli halkan.

- Melyiket szeretnéd?

    Most lassan felemeli kobakját és a konyhapultra néz. Pupillája kitágul, de egyéb jelét nem mutatja idegességnek.

- Azt. - bök egy üvegcse felé remegő kezekkel.

- Nem illik hozzád.

- Akkor... - nyel egyet és a pisztolyra mutat. - ...azt.

    Némán megrázom a fejem, mutatva, hogy ezzel sem értek egyet. Idegesen harapdálja alsó ajkát, míg végül bele nem esik a döntésképtelenség gödrébe.

- Rád bízom. - motyogja végül.

- Sejtettem, hogy ez lesz. - sóhajtok, ahogy felkelek a székből és a pulthoz lépek.

    Sorba raktam az eszközeimet, hogy döntsön ő. Persze ez is csak látszat volt. Nem elég erős az akarata, hogy fél percnél tovább gondolkodjon a módján.

- Ez jó lesz. - fordulok felé, s az ő zöld szemei most kikerekednek. - Ne aggódj, nem hagyom, hogy sokáig szenvedj. - simogatom meg haját.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Akkor rendben van.

    Mögé lépek és lassan eresztem le a kötelet arca előtt a nyakáig. Ez egy intim szertartás, egy olyan tabu, amiről ugyanúgy nem beszélünk, mint ahogy nem beszélünk nyíltan a saját szexuális életünkről sem.

- Sajnálom, hogy neked kell megtenned. De még hiszek Istenben, és nem kerülhetek a pokolra.

- Tudom. Ezért veszem el én azt, ami a legdrágább neked. - mosolyodom el hidegen.

    Mi határozza meg az emberségünket? Mindaz, amit felsoroltam? Külső és belső tulajdonságok? De belső tulajdonságok nélkül mit számít a szövet és a váz? Gondolatok és érzelmek nélkül lehetünk emberek? A kölyök ember, él és lélegzik még. Fél, reménykedik és várja a halált. Ezzel szemben én, minden érzelem nélkül itt állok mögötte, készen arra, hogy elvegyem az életét. Csupán azért, mert megkért rá.

    Szorosra vonom nyaka körül a finom anyagból szőtt kötelet és füléhez hajolva súgom az utolsó dolgot, amit életében hallani fog saját szívverését leszámítva:

- Sajnálom, hogy menekülnöd kell önmagad elől.

    Aprót rántok a kötélen és a vékony légcső roppanva adja meg magát az erőkifejtésnek. Hörgő, szörtyögő hangok törnek fel a fiú ajkai közül, akinek nem adtam meg a lehetőséget arra, hogy meggondolja magát.

    Mert én vagyok a Halál. Hozzám nem szeretetért jönnek, vagy feloldozásért. De a hit Istenben mindenkit reménnyel tölt el, s félelemmel az öngyilkosság felé. Ez vagyok én, egy bérgyilkos, aki másokat a saját kérésükre öl meg.

    És a fiú többé nem mozog. Nyaka körül a horzsolás olyan, mintha egy angyal glóriája perzselte volna bele nyomát a bőrébe.

- Remélem, megtalálod az Istenedet. - súgom halkan süket füleibe, s lezárom szemhéjait.