Halhatatlanok

Az örökkévaló addig tart, míg szívünk végleg meg nem áll,

S akkor a ház elé a tölgyfára leszáll két fáradt vészmadár.

Csőrükbe veszik utolsó leheletünk,

S magasra röppenve messzire szállnak velünk.

A magasból minden gondunk oly' aprónak tűnik,

Míg életünkben elénk gátat állít és egyre csak gyűlik.

Csak fentről jövünk rá, hogy mind jelentéktelen,

S hogy csak az számít, hogy Te itt vagy még velem.

A vészmadarak szárnyát aranylóra festi a nap,

Röpülnek velünk messze a végtelen ég alatt.

Az utolsó órában sem halunk meg igazán,

Mosolygunk a másik sírfeliratán.

S bár élőknek el nem mondhatjuk jelenlétünk,

Ki közel állt hozzánk, mindenkit megvédünk.

Majd végtelen csarnokokba térünk meg,

És megvárjuk azt, ki utánunk vénül meg.

A föld forog, s az idő gyorsan pereg tovább,

Ne a bánat könnye mossa le rólunk az út porát.

Eleget kínlódtunk, eleget szenvedtünk már,

Ezért tart csőrében lágyan a két madár.

Felhők alá szállunk, végtelen vizeket látunk,

A hullámtalan síkon tükörképet látunk.

Változnak a madarak, már gólyák s nem vészmadarak,

Hegyek jönnek szembe, robusztusok, magasak.

S mintha újra testünk lenne, és nem lenne több madár,

Kéz a kézben repülünk, hátunkon csapkod a szárny.

Mert Rád találtam, mikor a szükség, s a sors úgy kívánta,

Azelőtt csak hibát halmoztam millió hibára.

A Halál tartott életben és a Bánat szorongatott,

Míg el nem űzted a felhőket, s fel nem tártad a Napot.

Nem pusztulni akarok, de élni mindenek felett,

Hogy láthassam mosolyod, s hogy fogjam két kezed.