Háború gyermeke

Közös vers Nikivel. (Bordó Niki, szürke én)

Hideg szobában született, gyűlölet övezte,
Anyja bár megszülte, de sosem szerette.
Komor gyermek volt, soha nem nevetett,
Gyűlölettel nézte azt, aki szeretett.

Röpke boldogsága csak háborúban volt,
Végtelen indulattal mindenkin átgázolt.
Szürkében, gyászban látott mindent,
Ahol Ő járt, a mosoly könnyekre billent.

Kemény, kicsi keze, játékot soha nem fogott,
Kegyetlenül élvezte, ha kezében fegyver ropogott.
Hideg tekintettel sok falvat felégetett,
Ha valaki meghalt, Ő akkor volt elégedett.

Lázadásra szított könnyelmű lelkeket,
Ott járt, ahol bármit fegyverré tehetett.
Nem hallgatott senkire, szülőanyjára sem,
Csak háborút akart és harcot, nincsen kegyelem.

Elpusztított bárkit, aki az útjába állt,
Istenként tisztelte a kegyetlen Halált.
Mindegy volt számára, hogy ki kit gyilkolt le,
Mindig megvizsgálta, hogy célpontja már halott-e.

Teljes fogságában volt az ölésnek,
Mámorként élvezte zaját a szenvedésnek.
Miért volt Ő ilyen? Senki sem tudhatja.
Nem érti ember a lelket, aki más fájdalmát kutatja.

Anyjának elege lett végül, az útjába állt,
De ő sem kerülhette el a Halált.
Gyermekének keze az ő vérét ontotta,
Rég megbánta már, hogy a világra hozta.

"Törődtél velem?!" ordít keservesen,
Anyjába döfi kését, kegyetlen.
Zajlik a harc, száz meg száz háború,
Csak ez teszi Őt boldoggá; milyen szomorú!

A háború heve éltette, már-már Istenné vált,
Letaszította hát trónjáról a Halált.
Romba döntötte a világot, mit ismert,
Mint gyermek egy nagyítóval, úgy játszott Ő istent.

2012.11.15