Ha egyszer meghalok

Régi-regi vers, amit valamiért elfelejtettem feltölteni. Szintén közösen írtuk. Dőlt betűs Nikié, a félkövér pedig az enyém.

Ha egyszer meghalok, úgy temessenek el,
Mint hőst csata után, együtt fegyveremmel.
Szögeljék koporsóm, tudják, hogy ott vagyok,
Zászlóval és karddal, ha egyszer meghalok.

Tegyenek majd mellém tintát és tollat,
A gyászbeszéd nem Istenről, csak rólam szólhat.
Tudja meg mindenki, miért s hogyan éltem,
Tiszteljék sokan mindazt, mit elértem.

Szeressen az, aki élve is szeretett,
Maradjon boldog, ki velem az lehetett.
Sirasson meg, hullasson könnyeket értem,
Száz évig emlegesse, hogy mellette éltem.

Gyűlöljön szabadon, ki mindvégig gyűlölt,
Hűvösen nézze a rideg-márvány sírkőt.
Zokogjon minden társam hangosan,
Fájjon nekik nagyon, hogy meghaltam.

Dobjon sarat síromra, ki nem akart látni,
Virágot az, ki nem szégyellt mellettem állni.
Tüskével szúrja fejfám, ha zavarta hangom,
Ha ismert, szirommal simogassa arcom.

Ha egyszer meghalok, ne verjék nagydobra,
Csak az búcsúzzon el, ki figyelt a hangomra.
Ne legyen nagy parádé, csak mi megjár nekem,
Elég hogyha puha párnára teszitek fejem.

Utoljára nézzen le rám, mosolyogjon,
Kezében egy rólam készült képet fogjon.
Majd tépje szét, ha már a föld alatt leszek,
Felejtse a szenvedést, hogy én elveszek.

Ne sajnáljon engem, hogy puha földbe tesznek,
Ne fájjon neki, hogy tőle elvesznek.
Ne érezze magát egyedül soha,
Egy napon neki is koporsó lesz otthona.

De addig szép emlékem éljen benne,
Ne higgyem, hogy ő mindent elfeledne.
A létezésem értelmét is tudja,
Ő volt az, kiért szívem hullt a porba.