Fekete szemek

Egyszer csak ott volt az ajtó előtt. Lassan, megfontoltan kopogtatott. Kinyitottam az ajtót. Fiatal férfi, lehajtott fejjel.
- Használhatnám a telefont? Nagyon fontos lenne. - volt valami a hangjában, ami menekülésre késztetett. A hangja hűvös volt, reszelősen mély tónusú.
Haboztam a válasszal. idegessé tett a lehajtott fej, a félhosszú, fekete haj, a fekete ruha. frusztrált, hogy csak pár lépés választott el minket. Nem akartam beengedni. Úgy éreztem, ha beengedem, meghalok.
Megmozdult. Felemelte a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Úristen! Bár soha ne nyitottam volna ajtót! Azok a gyilkos, korom fekete szemek! Nem volt szivárvány hártyája, nem volt egy cseppnyi fehér része sem. Csak az a jeges feketeség. Elfogott a páni félelem.
- Nincs telefonom. - válaszoltam elvékonyodó hangon.
- Akkor használhatnám a mosdót? - nem feleltem. - Értse meg, ha nem enged be, nem tudok bemenni. NINCS nálam fegyver. 
Hiába a "megynugtató" szavak, mégis fenyegetésnek éreztem. Mintha azzal, hogy nincs nála fegyver, azt közölte volna, hogy nincs szüksége fegyverre, anélkül is rá tud kényszeríteni, hogy beengedjem.
- NEM! - sikoltottam fel és becsaptam az ajtót.
Könnyek szöktek a szemembe. Aztán újra felhanzott a lassú, ütemes kopogtatás. És esküszöm, még mostanában is halom esténként, ahogy kopog.
Nem szabad beengedni. NE ENGEDD BE!