Falka

/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom. Az eredetit megtekinthetitek itt az alkotónál!/

Falka

~Łastßreath~

Hosszú idő után megint találkoztunk. Minden alkalommal közelebb kerülsz hozzám. Minden alkalommal az ébredés ment meg tőled...

Együtt lélegzünk a környékkel. Éjszaka van. A romos házak között felsikolt a szél, majd hajunkba kap és megtép minket. Különös, hogy Ő velem van. Eddig mindig egyedül voltam. Senki nem kísért el az utamon. De most, hogy itt van, úgy érzem közelebb kerültem célomhoz. A helyhez, ami valahol ott van előttem. Át kell mennünk az elhagyatott falu romos házai között, hogy végre megtudjuk, milyen messze van a cél, amit kutatunk.
Hideg van. A fagy vasmarka kegyetlenül leszaggatta a még megmaradt kábelek is a villanypóznákról. A hó, mintha évszázados lenne. Teteje még friss, de úgy tetszik, mintha alul már tömör jéggé fagyott volna. Mintha talpunk alatt sokkal mélyebben lenne a föld, mint ahogy érezzük. A szél egyre csak ostromoz minket. Arcunkba vágja a földről a havat, és fentről újabb pengékként vágó pelyhekkel ostromoz minket a vastag, sötét felhő.
- Menjünk. - szólal meg és arca elé húzza sálát, hogy ne fázzon az arca.
Bólintok és elindulunk. Beomlott tetejű, kidőlt oldalú házak között vezet az utunk. Nagyon lassan haladunk, mert alig látunk valamit. A hó közben eláll és a szél tovafújja a felhőket, néha minket is majdnem feldöntve. Komor a hangulatunk. Mintha csak temetésre készülődnénk. Nem szólunk egymáshoz. Nem szükséges beszélnünk, hiszen tudjuk, minden apró sejtünkben érezzük, merre kell mennünk.
Megjelenik egy csillag. Majd még egy és még egy. Végül a letisztult égről milliárdnyi fényes pont vezérel minket utunkon, míg a sarló alakú Hold mélyen alszik. A szél egyre hidegebb. Egyre vadabbul ront nekünk és támad ránk. Tépi hajunkat, ruhánkat. Fel akar borítani minket. Mintha csak meg akarná akadályozni, hogy továbbjussunk. De mi egymásba kapaszkodva haladunk előre.
Belesünk egy házba. A helység, amit látunk talán régen egy nappali lehetett. Egy szakadt kanapé egyik fele látszik ki a hó alól. Egy teljesen elrongyolódott falikárpit lóg a falon. Egy törött üvegű akvárium. Egy televízió roncsa. Egy szilánkokra tört asztal. És a földön a hó alól egy elmumifikálódott kéz. Akármi történt a faluban az hirtelen történt. És azóta tél van.
Egy szökőkúthoz érkezünk. Egy kör alakú téren van. Nyilván a település főtere. Egykor bizonyára gyönyörű lehetett, most mégis inkább poszt-apokaliptikus látványt nyújt. A szökőkútból csak a párkány látszik, közepét egy erős törzsű tölgyfa foglalta el. Mint büszke király a trónján. Szélárnyékot ad, és mi ki vagyunk már merülve az elemek elleni harctól. Megállunk hát és pihenünk egy kicsit.
Valahonnan ismerős morgás hallatszik. Sehonnan és mindenhonnan jön. Ha eddig nem fáztam igazán, most a csontomig hatol a hideg. Mintha az évezred hóviharában meztelenül ácsorognék, míg csak halálra nem fagyok.
- Mássz fel a fára. - nézek rá és Ő azonnal mászni kezd. Nem akarom, hogy bármi baja essen. Nem élném túl.
- Gyere. - néz le rám kapaszkodás közben. Hangja törődő és aggódó. Könnyeket csal a szemembe.
- Amint felmásztál én is megyek. - és Ő mászik tovább.
Hatalmába kerít az érzés, hogy többé nem lesz alkalmam beszélni vele. Érzem, ahogy a Halál szele simít végig arcomon.
- Gyere! - kiált le nekem, de ahogy a tölgy törzséhez érek, a fa köddé foszlik. Magával viszi egyetlen útitársam.
Kétségbeesésemben legszívesebben felüvöltenék, de a morgás, amit korábban hallottam óvatosságra int. Tudom, hogy mit akar. Legutóbb nem tudta befejezni, amit elkezdett és most megint megtalált. Örülök neki, hogy Ő már nem lesz itt, ha Az megérkezik. Magamban megköszönöm a fantomfának, hogy biztonságba helyezte Őt.
Nemsokára ideér, és megtalál. Berohanok egy kidőlt falú házba. A belső szobákat nem lepte el a hó, mert a ház teteje még nem omlott be. Bár a vastag porban így is meglátszanak lábnyomaim. Tennem kell valamit, hogy ne találjon rám, de sürget az idő. Lassan átadom magam a pánikszerű menekülésnek. De nem! Még nem adhatom fel.
Átrohanok egy sötét helységen. Megbotlom valamiben és hasra esek. Egyenesen egy gerendának, ami még tartotta a mennyezetet. Korhadt reccsenés, és a gerenda derékba törik. Épp hogy el tudok menekülni a beomló mennyezet súlyos darabjai elől. Ismét kint vagyok. De így talán már nem talál rám. A szél a hátam mögül fúj, így talán nem kap könnyen szagot. Feltéve ha még mindig a hátam mögött van.
Végül elhatározom, hogy a mély hóba fekve próbálok elbújni előle. Nadrágom hamar átnedvesedik, aztán megfagy és újra kiolvad. Testem küzd a kihűlés ellen. Aztán újabb sötét felhők érkeznek és velük együtt a hó is szakadni kezd. Nem merek mozdulni. Lassan fordulok az oldalamra, magzati pózban összehúzva testem, hogy melegen tartsam magam, amíg csak lehet.
Egyedül végem. Ezt már akkor tudtam, mikor a tölgy eltűnt. Egyedül semmi esélyem. És így reményem is elszállt. Itt van Az. Újra megtalált és üldözőbe vett. Kihasználta figyelmetlenségemet és most ő is nagyon jól tudja, hogy sarokba szorított. Ha nem ő öl meg, majd a hideg végez velem. Végül is neki teljesen mindegy. A lényeg, hogy meghaljak.
Ismét felhangzik a morgás. Sehonnan és mindenfelől. Mintha maga a föld morogna alattam. Nagyon fázom. A testemre hulló hó sem javít semmit a helyzetemen. Mert már közel jár.
A ház összeomlásával csupán időt nyertem, de nem menekültem meg. Ostoba voltam. Rohannom kellett volna célom felé ahelyett, hogy a hóba fekszem és reménykedem, hogy ne találjon rám. Mert Isten nem fog meghallgatni. Nem hiszek benne ezért ő sem hisz bennem. Nem segít.
Ropog a hó. Halkan hallani de egyre közelebbről. Nedves orr halad lassan az eltemetett lábnyomok mentén. Megérezte a szagomat. Idetalál. Megtalál. Aztán végem van.
Már hallom szimatolását. Megáll egy pillanatra és elégedett torokhangot hallat. Aztán elindul. Egyenesen felém. És rám talál. Körbe jár, szimatol. Combomat bökdösi orrával, majd karomat. Körbejár ismét. Aztán a hátam mögött áll meg. Fejét az égre szegezi, lehunyja szemeit, kinyitja száját és üvölt. A Halál harsonája zendül.
Először azt hiszem, csak a visszhangot hordja a szél házról házra. De tévedek. Egyik üvöltés hallatszik a másik után. Aztán elhal mind. A Falka már közeledik. Nincsenek messze és hamar megtalálják a Vezért. Fekete bundája arcomhoz simul, ahogy szemügyre vesz. A Vezér nem fázik. Bundája meleg, én viszont közel vagyok a fagyhalálhoz. Lehelete arcomba csap. Bőröm szinte bepárásodik. Egyik, hatalmas mancsával vállamra lép és én megérzem fogait arcomon. Gyengéden harapdálja bőröm. Vizsgálódik, hogy élek-e még. Neki nincs dolga, ha már megfagytam. Átenged a Falkának, hogy azok lakjanak jól hullámból. De Neki élve kellek. Ő akar végezni velem.
Nem merek mozdulni. Nem is tudok. Végül megérkezik a falka. Körbevesznek és izgatottan szimatolnak bele a levegőbe. A Vezér felmordul, mintha csak azt mondaná „Még él, el innen!” És a Falka tagjai pár lépést hátrálnak. Pár másodperc és halott vagyok...

Felriadva és zihálva ugrok ki az ágyból. Hideg van a szobában. Nyitva van az ablak. Becsukom, de a távolból, mintha egy Falka üvöltene bosszút. És én tudom, hogy legközelebb nincs menekvés.