Elvesztett emlékek
/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom. Az eredetit megtekinthetitek itt az alkotónál!/
Elvesztett emlékek
~Łastßreath~
Kihalt, félhomályba burkolózó, szürke folyosók. Feltört ajtajú tantermek. Forró, lüktető levegő. Nyomás a mellkason. Légszomj. Torokban dübörgő szív. Ide-oda kapkodó tekintet. Magas adrenalin szint. Ezek voltak az első pillanataim ezen a helyen.
Körülbelül másfél órája lehetek itt. Hogy pontosan hol is van ez az „Itt”, vagy, hogy pontosan mi is ez, arról fogalmam sincs. Az egyetlen nyilvánvaló dolog, hogy egy iskola. De hogy milyen, vagy melyik, azt nem lehet tudni. Úgy tűnik, egyedül vagyok. Mostanra sikerült lehiggadnom és elgondolkodnom azon, hogyan is juthatnék ki innen.
Az épület négyemeletes. A negyedikről egy rövidebb lépcsősor vezet fel a tetőre. Most a harmadikon járok. A tetőn nem találtam semmi érdekeset, a negyediken egy lélek sem volt, pedig minden helységet átkutattam.
Ahogy belököm a legelső ajtót ezen az emeleten, abból hangosan csörömpölve esik ki a zár. Az ember azt várná, hogy az ajtó - mint egy hagyományos horror klisé - ólomnehézséggel, lassan csikordulva nyílik ki. Nem. Halálos csendben, könnyedén enged utat, hogy ezt a termet is átkutathassam.
Pár felborult pad, és törött lábú székek. Papírok, tollak szanaszét a földön. A tanári asztal deszkáira tépve. A táblán karmok nyoma, a földön krétapor. Normális esetben felháborítana egy ilyen kétségbeejtő tanterem látványa, hiszen én magam is tanár vagyok. Normális esetben. De még a vak is látja, hogy itt szó sincs normális esetről.
Az ablakok - mint a felsőbb emeleten is - zárva vannak. Ezek tűnnek egyedül épnek és újnak. Mivel itt sem találtam semmit, elhagyom a termet.
A következő helység egy női mosdó. Repedt, lehullott, mocskos csempék. Félig kidőlt, vagy törött ajtók. Leszakadt, vagy működésképtelen mosdókagylók. A WC-K olyan borzalmas állapotban vannak, hogy nem is igazán találok rá szavakat. A legtávolabbi ajtón, még frissnek tűnő, de már megalvadt, véres kéznyom, mely szétkenődött, ahogy tulajdonosa végighúzta kezét az ajtón. Furcsamód ez az egyetlen ajtó van épségben és gondosan becsukva.
Az ajtóhoz lépek, azt remélve, találhatok mögötte valami érdekeset. Bár magam sem tudom, mit keresek. Fejemben meg sem fordul, hogy az ajtó esetleg zárva van. Viszolyogva, két ujjal nyomom le a kilincset. Az ajtó most megnyikordul rozsdás sarokvasain. Már-már elakad a lélegzetem az elém táruló látványtól, és pulzusszámom is megnövekszik; és mikor az egész teret magam előtt látom, átfut rajtam a csalódottság. Újabb zsákutca, megint nem találtam semmit.
Csalódottan hagyom el a mosdót, hogy átmenjek egy másikba. A férfimosdóba. Azaz csak bemennék, ugyanis az ajtó zárva van. Az előző csalódás után, valahogy nem éget a kíváncsiság, hogy mi lehet bent.
Tovább megyek a folyosón. A következő ajtón tábla hirdeti: „Tanári szoba”. Kicsit magaménak érzem a helyet, bár félek belépni. Az iskola állapotát tekintve, ez a helység sem lehet jobb állapotban.
Erős késztetést érzek, hogy tovább menjek. De eszem ágában sincs, hiszen az előző megérzésem sem vált be, és engem hajt a kíváncsiság. Lenyomom a kilincset és belépek. Orromat különös, édeskés szag csapja meg. A rothadás szaga. Ez egy pillanatra megtorpanásra késztet. De úgy döntök, hogy az a valami, ami a szagot árasztja már elpusztult, így nekem sem árthat. Becsukom magam mögött az ajtót. Első látásra semmi különös nem tűnik fel. Az asztalok és székek szintén szanaszét. Papírok, kiforgatott fiókok a földön. Semmi olyasmi, ami meglepne. Aztán mégis. Az egyik ablak. A többivel ellentétben, ki van törve… Nem is! Be van törve! A szilánkok mind ott hevernek az ablak alatt. A szemben lévő falon hatalmas vérfolt terül szét. A fal tövében pedig egy összeroncsolódott hulla fekszik. Mintha a teste az ablakon keresztül száguldott volna be. De az lehetetlen! Hogy lehetséges, hogy a harmadik emeleten ilyesmi történjen? Semmi ráció nincs benne.
Közelebb merészkedem a testhez, és nyilvánvalóvá válik számomra, hogy nem egy felnőtt ember holttestét látom. Egy tizenéves gyerek fekszik a fal tövében kifordult tagokkal, a felismerhetetlenségig összeroncsolt arccal. Ha tippelnem kéne, talán tizenhat-tizenhét éves lehetett. Még csak elképzelésem sincs, hogy a fiú milyen borzalmakon mehetett keresztül.
Aztán tekintetem megakad valamin, ami nadrágja zsebéből lóg ki. Egy vérmaszatos, összehajtogatott papírdarab. Letérdelek és elveszem a papírt. Meghűl bennem a vér, amint a sorokat olvasom. Egy kétségbeesett fiú utolsó, kétségbeesett gondolatait.
„Ostobának tűnök, amiért most leírok mindent.
De úgy sem lát senki, nem? Egyedül vagyok.
Nem, ez így nem igaz. Ő is itt van valahol.
Most megúsztam, de nem hiszem,
Hogy legközelebb is ekkora szerencsém lesz.
Nagyon dühös és elégtételt akar. Mindenki
Megfizet, aki bántotta. Én is bántottam…
Késő megbánni, amit tettem. Nem lehet
Lecsillapítani. Megállíthatatlan.
Gyilkos.
És vérre szomjazik.
Nem kellett volna…”
Innentől az írást olvashatatlanra maszatolta a vér. Végre találtam valamit, de már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy örülök-e neki. Talán jobb lett volna az édes tudatlanság. Elfog a nyugtalanság. Azonnal elhagyom a szobát.
Nyilván álmodok… Élethű és nagyon részletes álom. Baromság! Nem vesztettem el a józan eszem! Hiába is gondolkodnék racionálisan, ez az egész hely egy rakás logikátlanság.
Szinte úgy futok az ajtóhoz, hogy mielőbb elhagyhassam a tanári szobát. Zihálva támaszkodom a falnak a folyosón. Mégis mi a fene volt ez?! A hulla! A papír! A befelé törött ablak! Mi folyik itt?! Azt hiszem sokkot kaptam. Ideje lenne megnyugodnom. Nem fogom sokáig húzni, ha most bepánikolok. Hideg fejjel kell átgondolnom, hogyan is jutok ki innen.
Ahogy a tükörképemet bámulom az ablakon, rá kell döbbennem, hogy kint beesteledett és idebent is sötét van. A folyosókra csak annyi fény jut be, amennyi a csillagoktól és a Holdtól telik. Kísértetfényben pompázik minden. Vissza kell mennem a tanáriba, át kell kutatnom mindent, hátha találok egy használható zseblámpát. Minden porcikám irtózik tőle, de nem érzem biztonságban magam ilyen sötétben, egyedül…
Messze elkerülöm a halott fiút. Mindent felfötrök, kinyitom a szekrényeket, végül egy felborult fiók alatt találok pár elemet. Ezek szerint valahol itt kell lennie egy zseblámpának is. És valóban. Nem messze a fióktól megtalálom a lámpát. Végre egyszer szerencsém van ebben az eszeveszett rémálomban. Bekapcsolom a lámpát és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy működik. A fiók alatt talált elemeket a zsebembe süllyesztem. Jól jöhetnek még később.
Kiérve a folyosóra halk sírásra leszek figyelmes. Fél órával ezelőtt még boldog lettem volna, hogy találok valakit. De most elbizonytalanodtam. Már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tudni akarom, ki sír. Mégis elindulok a hang irányába. Kíváncsi vagyok. Hiszen mi van, ha bajban van és segítségre szorul.
Lassan sétálva indulok az ajtó felé. A sírás nem csillapodik. Nagyot nyelek mielőtt belépek a terembe. Hatalmába kerít az az érzés, amit az ember akkor érez, mikor hullámvasúton ül. A kocsi lassan felér a legmagasabb pontra és az ember tudja, hogy hamarosan irtózatos sebességgel kezd száguldani a föld felé. És már nincs visszaút. Az én kocsim már fent van és az ajtó kinyitásával már el is indul a menet.
A terem sarkában egy homályos alak gubbaszt. Egy lány. Az ő irányából jön a sírás. Apró termete köré sötét árnyakat rajzol a zseblámpa fénye. Ártalmatlannak tűnik és ijedtnek. Ahogy közelebb lépek, felkapja a fejét. A fény az arcára esik, és én legszívesebben felordítanék ijedtemben.
- Ki van ott? – kérdezi ijedt hangon.
- Én… - kezdek bele, de belém csap a felismerés.
Ki vagyok én? Mi a nevem? Miért csak most tűnik fel, hogy nem emlékszem a nevemre? Mindenre emlékszem az életemből, akkor a nevemre, miért nem?!
- Én… nem emlékszem a nevemre, de nem akarlak bántani. – felelem sután.
A lány, akinek a szemei helyén sötét, véres gödrök tátongnak, most feláll a földről.
- Látsz? – kérdezi ártatlanul.
- Látlak. – válaszolom.
- Te nem vagy diák.
- Nem. Tanár vagyok.
- Különös. – mondja elgondolkodva, ahogy üres szemgödreivel rám mered. – Szokatlan tőle, hogy idehozzon egy felnőttet. Tőled mit vett el?
- Ki hozott ide? – kérdezem torkomban dobogó szívvel.
- Neki ez egy játék. Egy kegyetlen játék. Idehoz mindenkit, aki valaha is fájdalmat okozott neki. És egyesével az őrületbe kerget mindenkit, amíg meg nem öli őket végül. Innen nincs kiút. Én is… bántottam. És ő bosszúból elvette a szemeimet. Mindenkitől elvesz valamit. Aztán magamra hagyott, hogy egyedül boldoguljak. Talán már meg is haltam.
- Kiről beszélsz? Ki hozott ide? – faggatom tovább, de a lány arca hirtelen kifejezéstelenné válik, aztán ismét eluralkodik rajta az ijedtség.
- Ki vagy? – érkezik ugyanolyan réveteg hangon a kérdés, mint mikor beléptem.
- Nem tudom.
- Mit vett el tőled?
- A nevemet.
- Látsz?
- Látlak.
- Te nem vagy diák.
- Tanár vagyok. – felelem komoran.
Nem tudok mit tenni. Elhagyom a termet. A lányon már nem tudok segíteni. Egyre csak azon jár az eszem, hogy ki az, aki idehozott, és miért vette el a nevemet. De velem is baj van… Eddig miért nem tűnt fel, hogy nem emlékszem a nevemre? Kinek van hatalma, hogy… Nem! Ez az egész ostobaság. Amint kijutok ebből az illogikus épületből, biztosan eszembe jut majd minden.
A második emeletre vezető lépcső előtt állok. Nem fogok megállni egy emeleten sem. Elegem van ebből a helyből. Mély levegőt veszek és futni kezdek. A lámpa fénye ide-oda pattog hol a lépcsőn, hol a falakon. Végül leérek a földszintre. Meg sem állok a bejárati ajtóig. Az ajtó előtt megpihenek; a térdeimre támaszkodva zihálok.
Remegő kézzel nyúlok a kilincs felé. Rettegek attól, hogy az ajtó zárva van. Lassan nyomom le a kilincset és az enged a nyomásnak. Egy pillanatra fellélegzem, majd néma meghökkenéssel állok az első emeleti lépcsőfordulóban. Mögülem az ajtó eltűnt. Egyáltalán nem értem, hogyan kerültem vissza ide. Újból rohanni kezdek. Lenyomom a bejárati ajtó kilincsét. Kilépek az ajtón… És ismét a lépcsőfordulóban találom magam. Esztelenül és pánikszerűen kezdek futni megint. És ahogy kilépek a bejárati ajtón, újból ott találom magam a lépcsőfordulóban. Kifulladva, de újból futni kezdek. Ezúttal viszont egy nyolcéves forma fiú állja utam.
Ruhájából csöpög a víz, teljesen átázott. Szerencsétlen úgy néz ki, mint egy vizihulla. És ettől kiráz a hideg. A sovány, sápadt fiúcska szürke, kötött pulóvert visel és hasonló színű öltönynadrágot. Szalmaszőke hajából csorog a víz. Arca beesett, ajkai kékek. Tekintete üveges és kifejezéstelen.
- Nem unod még? – kérdezi színtelen hangon. – Úgy sem jutsz ki. Ha Ő nem enged ki, soha nem szabadulsz. Már pedig Ő nem fog elengedni, amíg meg nem bűnhődtél.
- Ki vagy te? – kérdezem rekedten.
- Az fontosabb, hogy TE ki vagy. – nyomatékosítja a „te” szót.
- Nem tudom. Nem emlékszem…
- A nevedre. – vág szavamba.
- Igen. – hajtom le a fejem.
- Senkin nem könyörül. Még rajtam sem. A saját testvérén. Én voltam az első. Élvezte, ahogy kínozhat és lassan –nagyon lassan- megölhet. Nekem a hallásom vette el. – elhallgat, majd pár másodpercnyi szünet után folytatja. – Legalább nem hallottam a saját halálsikolyom.
- Mit csinált veled?
- Megölt.
- De hogyan?
- Nem akarod tudni. – szögezi le határozottan.
- Nem csak azokat öli meg, akik bántották?
- Azt hiszem én okoztam neki a legtöbb fájdalmat.
- Mit csináltál?
- Megszülettem…
Néma csend telepszik közénk, ahogy próbálom megemészteni a hallottakat. Egy őrült rémálomban vagyok, amiből képtelen vagyok felébredni és egy halott kisfiúval beszélgetek, akinek a testvére mindenkivel egyenként végezni akar, aki valaha is bántotta. De én hogy kerülök a képbe? Miért nem tudom, hogy kiről van szó?
- Miért… vesz el az áldozataitól különböző dolgokat? – kérdezem, és a fiú arckifejezését látva, rátapintottam a lényegre.
- Veled maradok és segítek, ameddig hagyja. – feleli. – Üljünk le odabent. – int fejével az egyik tanterem felé. – Én majd mindent elmesélek.
Bólintok és magam elé engedve elindulunk a terem kitört ajtaja felé. A fiú lábbelije slattyog a víztől minden egyes lépésnél. Képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy vízbefúlt. Belépünk a terembe. Itt sem fogad különb látvány, mint az eddigi termekben, amiket láttam. Felállítunk egy asztalt meg két széket és helyet foglalunk az asztal két végén. A zseblámpát az asztalra fektetem és a fiú felé fordítom. Ő nem panaszkodik, hogy vakítaná a fény. Még percekig hallgatunk, mire belekezd.
- Ő szinte mindenkit gyűlölt, akit ismert. A szüleink folyton veszekedtek vele. Nem azért, mert rossz volt. Csak szerették volna, ha jobban teljesít. Ha a második legjobb jegyet kapta, anyáék hajszolták, hogy a legjobbat érje el legközelebb. Ami azt illeti Ő volt anyáék okos, pici lánya. Mindenben kiváló volt, mindenből a maximumot hozta ki. De a szüleink sosem voltak teljesen elégedettek, ezért szoros nyomás alatt tartották. Nem adták meg neki a kellő szabadidőt, amit megérdemelt volna, és ettől egyre feszültebb és ingerültebb lett. A sok tanulástól teljesen kimerült. Mindenkit elüldözött maga mellől, aki közeledni akart hozzá az iskolában, mert irigyelte őket a szabadidejükért, azért hogy őket nem hajszolják. A társai kezdtek különcként tekinteni rá. Később már szándékosan kerülték. A tanárok, akik kedvelték, egy idő után már furcsán nézték, ahogy elsétál a folyosón. Sokszor motyogott magában. Az utolsó hetekben kritikusan lefogyott. A bőre… elszürkült. Úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hulla. A haja hullani kezdett. Én szerettem. – elhallgat, és maga elé mered, mintha visszaidézné nővére emlékét. – De Ő gyűlölt mindenkit. Saját magát is. Engem meg főleg. Nem bírta elviselni, hogy olyan gondtalan vagyok, mint azok, akiket a legjobban irigyelt. Mert saját magától nem volt képes változtatni a dolgokon.
- Egy nap szakadt ruhákban és ziláltan jött haza. Csak én láttam, mert a szüleink dolgoztak. Nem árulta el, hogy mi történt. De kihallgattam, ahogy a szobájában ülve motyogott. Mintha beszélt volna valakihez. Ebből tudtam meg, hogy mi történt. – egy szót sem szólva hallgatom, amit mesél. A világért sem akarok közbeszólni, de nem is tudnék mit. Morbid kíváncsisággal figyelem minden szavát. – Éppen hazafele tartott, amikor egy csapat diák körbevette. Azt hiszem négyen voltak. Két lány és két fiú. A nővérem tudta, hogy baj van. Odakiáltott egy tanárnak, hogy segítsen, de az állítólag csak mosolyogva intett felé, és tovább ment. Őt berángatták egy szertárba. Két fiú lefogta, amíg a másik két lány levetkőztette. Ezt követően kinevették, majd a harmadik fiú… megerőszakolta. Aztán otthagyták magára. A nővérem sokáig sírt, mire végre összeszedte az erejét és haza tudott jönni. Az egyik fiúval már biztos találkoztál. Ő fekszik a tanáriban. – összeszorult torokkal nyelek egyet, mert nyilvánvalóvá válik, hogy én voltam az a tanár, akiről szó volt. De akkor miért nem emlékszem ilyesmire? Az egészben én vagyok a legnagyobb bűnös. – A lánynak, akinek elvette a szemeit, volt a másik, aki megkínozta a nővéremet. Otthon aztán lezuhanyozott és rendbe szedte magát. Majd berontott a szobámba és megvert. Rajtam töltötte ki tehetetlen dühét. Amikor a szüleink hazaértek kérdőre vonták, de Ő nem árult el semmit az egészből, én pedig nem mertem szóbahozni.
- Ezek után sokszor kihagyta az iskolát. Nem akart oda visszamenni. Egyre többször hallottam, hogy magában motyogott. „Hogy kit gyűlölök?!” – kérdezte hisztérikusan, mikor egyedül ült a szobájában. „Mindenkit! MINDENKIT!”
A lány minden bizonnyal beleőrült mindabba, amin keresztülment. És mindez az én lelkemen szárad. Az kívánom, bár ne bántana senki mást. Hiszen én voltam az, aki nem segített rajta! Még csak nem is emlékeztem rá! Még… még most sem tudom, hogy ki Ő…
- Nem. – emeli rám üveges tekintetét a fiú. Úgy érzem, mintha belém látna. – Ne hibáztasd magad. A nővérem… soha nem volt teljesen beszámítható állapotban. – kinéz az ablakon. Füléből véres lé csorog. Egykor fehér gallérja most foltos és sötétszürke. – Legjobb lesz, ha megmutatom.
- Megmutatod? – nézek rá megütközve.
- Nem lesz kellemes élmény, de talán így jobban megérted. A saját emlékeimet mutatom meg neked. Oda mész, ahova én, máskülönben nem működik a dolog. Ne akard, hogy olyan dolgot mutassak, amit nem áll módomban, amiről nem tudok, vagy nem láttam.
- És ezt mégis hogy akarod kivitelezni?
- Maradj veszteg. Átveszem az irányítást az elméd felett. És úgy befolyásolom, hogy az én emlékeimet lásd.
- Persze. – motyogom teljesen összezavarodva. Egy szavát sem értem.
Ekkor homlokomra teszi nedves, hideg, apró tenyerét. Kérés nélkül becsukom a szemem. Migrénes fájdalom hasít a halántékaimba, ami szétterjed egész koponyámra. Mintha egyszerre két fejem lenne… és a nagyobbik lenne belül. Mintha csontom megrepedne, és agyvelőm szanaszét fröcskölne a robbanástól. Talán ilyen lehet, ha elektrosokkos kezelést kap az ember. Nem kívánom senkinek sem.
Amikor a fájdalom enyhülni kezd, kinyitom a szemem. Már nem a romos tanteremben vagyok. A fiú mellettem áll, és még mindig halott. Egy családi ház nappalijában állunk. Igényes bútorok, drága festmények, kandalló. Már messziről látszik, hogy a család nem szűkölködik az anyagiakat tekintve.
Hirtelen kinyílik az ajtó. Egy sovány, halványszürke bőrű lány lép be az ajtón. Láthatólag nem lát minket. Az arca beesett, hosszú, fekete haja zsíros és töredezett. Ruháiból láthatólag az utóbbi időben kifogyott. Szemei körül sötét karikák éktelenkednek. Szája cserepes. Léptei ingatagok, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne a stressztől és fáradtságtól.
A nappali közepén megáll, körülnéz. Idegesen ciccent egyet szájával és ledobja táskáját. Aztán száznyolcvan fokos fordulatot vesz és felrohan a lépcsőn az emeletre.
- Menjünk utána. – mondja színtelen hangon a fiú, és ahogy elindul, apró vízcseppek röppennek szét hajából, ám azonnal el is szublimálnak, mielőtt még földhöz érnének. Talán azért, mert a fiú is már rég halott, vagy talán azért, mert az emlékeiben vagyunk.
Felérünk a lépcső tetejére. Egy szalmaszőke kisfiú rohan el mellettünk az ellenkező irányba. Bőre hamvas és élettel teli, szemei égszín kékek. A halott fiúcskában már csak halványan sejlenek fel ezek a vonások, de kérdezés nélkül is tudom, hogy Ő az.
- Arra. – mutat egy résnyire nyitott ajtóra. Elindulunk, és Ő könnyedén átlép az ajtón, anélkül, hogy kinyitná. Én megállok az ajtóban és úgy lesek be, de a fiú kisvártatva kidugja a fejét. – Ne felejtsd el, hogy az emlékeimben vagyunk. Te is képes vagy arra, amire én. Gyere utánam. – mondja, aztán eltűnik ismét.
Nagy levegőt veszek és rögtön az a kép villan be, hogy félig az ajtón belül vagyok, félig azon kívül, az ajtó pedig keresztülszeli a testem, egybeolvadva vele. Semmi kedvem így végezni. Még azt sem tudom, hogy miért bízom ebben a fiúban. A nővére őt is megölte, a helyében én dühös lennék és csalódott, és arra törekednék, hogy másnak se sikerüljön élve kijutnia. Na és mi van akkor, ha összedolgozik a testvérével? És persze ott az érme másik oldala. Miért pont most kezdek elbizonytalanodni, abban hogy bízhatok-e benne? Kezdem úgy érezni, hogy elveszítem az eszem.
Egy próbát megér a dolog. Ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülne? Mély levegőt veszek és lépek egyet előre. Szorosan összezárom a szemem. Ha sikerül is átjutnom az ajtón, nem vagyok kíváncsi a préselt fa összetételére. Lépek még egyet, aztán gyorsan egy utolsót. Kifújom a levegőt és lassan kinyitom a szemem.
Egyik tagom sem szorult be az ajtóba. Mintha csak szellem lennék. Könnyedén „átcsusszantam” rajta. Meglepettségemben és siker utáni örömömben legszívesebben hangosan felnevetnék. De nem akarok idiótának tűnni. Mellettem a fiú figyelmeztetően megköszörüli a torkát, ezzel visszaránt… a valóságba? Nem éppen valóságos, ami történik. Egy halott fiú emlékeiben vagyok. Ez annyira… szürreális.
A lány nagy vehemenciával ledobja magát az ágyra. Pár pillanatig ingerülten hallgat, majd felcsattan.
- Mégis milyen napom volt szerinted? – mintha valakihez beszélne, akit csak ő lát. Személyiség zavara lehet. Megint hallgat pár pillanatig. – Nem. Nem voltam iskolába. Nem fogok odamenni többet. – ismét pár pillanatnyi szünet. – Jó. – egyezik bele valamibe, majd felkel az ágyról és bezárja a szoba ajtaját.
- Hé. – nézek a fiúra. – Azt mondtad a Te emlékeidben vagyunk. De Téged nem láttalak a közelben. Hogy lehet ez?
- Miután mi beléptünk ide, én az ajtóhoz settenkedtem és hallgatóztam. – aztán állával nővére felé bök. – Most nagyon figyelj.
- Még mindig nem tettél le arról, hogy bosszút állj? – hangzik fel egy hang, ami mintha csak a falakból áradna. Mindenhonnan egyszerre jön. Mély és nem egészen evilági. De ezen már képtelen vagyok fennakadni.
- Nem fogom annyiban hagyni, amit tettek velem! – kiált fel a lány.
- Jól van, nem kell kétségbeesned. – lágyul el a hang. – Segítek neked, hiszen megígértem. De te is tisztában vagy vele, hogy mekkora árat kell fizetned érte.
- Tudom. – hajtja le fejét a lány, aki most… most csak egy nagyon szomorú, elkeseredett, de átlagos lánynak tűnik. – De nem érdekel. Nekem már nincs mit veszítenem. Ők viszont elveszítenek mindent, amijük csak van. Család, barátok, hírnév. Minden, amiért küzdöttek semmivé foszlik majd.
- És én segítek neked. – válaszolja biztatóan a hang. – De időbe fog telni. Lehet, hogy sokkal később teljesedik be a halálod után.
- Az nem számít. – legyint. – A lényeg az, hogy bűnhődjenek, amiért ezt tették velem.
- Kiket gyűlölsz ennyire?
- Hogy kit gyűlölök? – nevet fel keserűen. – Mindenkit. MINDENKIT! A szüleimet, az öcsémet, és Azokat.
- A szüleim nem érdemlik meg azt a kiváltságot, hogy a Te világodban végezzek velük. Őket most fogom megölni. Aztán magamat is. És akkor beteljesedhet a bosszú.
- És az öcséd?
- Undorodom tőle. – fintorodik el. – De már kitaláltam neki egy különleges halálnemet.
- Nem csak az áldozataid lelkét fogom elvenni, hanem a tied is. Remélem ezzel is tisztában vagy. – szólal meg a hang figyelmeztetően.
- Nem érdekel. – rázza meg a fejét a lány. – Már elhatároztam magam.
- Biztosan ma akarod kezdeni? – kérdezi a hang, de mielőtt a lány válaszolhatna, lentről a bejárati ajtó nyitódása hallatszik.
- Nem csak hogy ma kezdem, de most azonnal! – nevet fel a lány lelkesen.
- Menjünk. – int a fejével a fiú és „kilebegünk” az ajtón, lemegyünk a földszintre, ahol érkezésünkkor voltunk.
- Anya, apa! – rohan a lány lefelé a lépcsőn. A lépcső alján a családfő áll, széles mosollyal. A rohanó lány kezében egy üdvözlőkártya, meg egy olló. Megbotlik a lépcsőn. Ügyesen színészkedik. Az apja már ugrik is felé, hogy elkapja. A lány pedig csak erre vár. Felemeli az ollót és lecsap. Egyenesen a férfi szívére.
A következő pillanatban a lépcső alján már két ember fekszik. Sötétvörös vértócsa nyújtogatja karjait a padlón, hogy egyre nagyobb körben mocskolja be azt. A lány feltápászkodik a földről és rémületet színlel, miközben hallgatja anyja kétségbeesett sikoltozását. Aztán úgy dönt, hogy felesleges a színjáték. Szenvtelen tekintettel kihúzza halott apja testéből az ollót és anyja felé fordul.
- Mit művelsz?! – sikolt fel az asszony.
- Megöllek. – von vállat a lány és meg sem várva anyja reakcióját, már támad is. A földre teríti a nőt, aztán halálos nyugodtsággal a bőrébe mélyeszti az ollót. Anyja egyik fülétől a másikig mély árkot szánt az ollóval. A nő gurgulázva és hörögve sikolt, míg végül a tüdejéből feltörő vér el nem önti nyelőcsövét és végül a habzó vér meg nem fojtja. Felegyenesedik, eltűri arcába lógó haját, majd a lépcsőn lefelé száguldó öccsével mit sem törődve felvágja ereit, majd nyakába döfi az ollót és elégedett vigyorral roskad össze.
A következő pillanatban olyan érzésem támad, mintha valami vákuum húzna saját magamba a gyomromon keresztül. Akaratlanul is az jut eszembe, ilyen érzés lehet, mikor valaki szkafander nélkül kerül a világűrbe. Most majd mindjárt porszemnyire zsugorodok, de előtte még pépesre préselődnek a szerveim és szilánkjaira törnek a csontjaim. A szemeim kifolynak a helyükről, a dobhártyám berobban, a fogaim kifordulnak a helyükről…
Az iszonyatos migrén-szerű fájdalom ismét belehasít a fejembe. Képtelen vagyok kinyitni a szemeim. Összegörnyedem és mindkét kezemet a halántékaimra szorítom. Üvöltök a fájdalomtól, mert úgy érzem ez most sokkal rosszabb, mint amit korábban éltem át. Térdre roskadok és kényszerítem magam arra, hogy kinyissam a szemeimet. mikor végre sikerül, újra a romos és sötét tanteremben találom magam. A földön térdelek és kivert a veríték. A fiú még mindig rezzenéstelen arccal ül az asztalnál, amit felállítottunk.
- Még… - próbálok levegőhöz jutni, ahogy feltápászkodom. – Még nem láttam mindent.
- De igen. Mindent láttál, amit látnod kellett. – feleli kimérten.
- Nem. Nem láttam, hogyan végzett Veled. – valami különös oknál fogva úgy érzem, ez a kisfiú sokkal idősebb és sokkal többet tud nálam, mint ahogy az elsőre látszik rajta. A beszédstílusa és a szókincse koránt sem illik a korához.
- Nem szükséges látnod. Az már nem része a lényegnek. Ugyanolyan áldozat voltam, mint amilyen most Te vagy.
Már éppen ott tartok, hogy akadékoskodjak a dologgal kapcsolatban, amikor hirtelen eszembe jut valami.
- A fiú a tanáriban halott volt, a lány viszont, akit láttam még élt. Azt mondtad a nővéred egyenként végez mindenkivel. Akkor az a lány miért él még, amikor én már itt vagyok?
- Nem él. Rajtad kívül ebben a világban nem él senki.
- És ki volt az, akivel a nővéred a szobájában beszélgetett?
- Inkább mi volt. – rándul meg a fiú szája sarka. – Soha nem láttam. És ez volt az első és utolsó alkalom, hogy hallottam beszélni. A nővérem nyilvánvalóan egész végig halotta. Valami démon, vagy gonosz lélek, vagy maga a sátán… Akármi is, Ő teremtette ezt a világot, hogy a nővérem bosszút állhasson. De ehhez előbb véráldozatra volt szüksége. Egyezséget köthetett a nővéremmel, hogy a halála árán létrehoz egy világot, ahol méltón megbüntetheti azokat, akik tönkretették. A lelküket pedig megkapja. Ahogy a nővéremét is.
- Hogyan tudnék kijutni innen? – kérdem kétségbeesve. kezdem ténylegesen elveszíteni az eszem.
- Sehogy. – hangzik a válasz. – Ez egy börtön. Se élve, se holtan nem jutsz ki innen. A bejárati ajtó visszavisz a lépcsőfordulóba. Az ablakok törhetetlenek…
- Nem igaz! – vágok szavába. – A harmadikon, a tanáriban be van törve az ablak. Azon keresztül… „repült” be az a fiú!
- Csak tessék. Próbálj meg kiugrani rajta. – mutat az ajtó felé.
- Nem akarok meghalni. – rázom meg a fejem.
- Nem fogsz. – mosolyodik el. – Csak a nővérem ölhet meg. Semmi más.
- Szóval, ha kiugrok az ablakon, nem fogok meghalni?
- Nem.
Felpattanok a székről és kirohanok a folyosóra. Már a gondolata, hogy kikerülhetek erről az isten verte helyről erőt ad, hogy tovább küzdjek az életemért. Nem nézem, hogy a fiú jön-e utánam, vagy sem. Egyenesen a lépcsők felé szaladok, és lélekszakadva iramodok neki, meg sem állva a harmadik emeletig. A tanári ajtaja előtt megállok és viszolyogva hőkölök vissza. Pár percre megfeledkeztem az odabent fekvő bomló hulláról.
- Na, mi az? – kérdezi a fiú. – Nem mész be?
- Van bent egy hulla. – felelem elhűlve.
- Ez korábban nem zavart, mikor zseblámpa után kutattál. – von vállat.
Ezzel sajnos nem vitatkozhatok. Pedig mennyire szeretnék. Végre valami ismerős érzés tör rám. Az érzés, amikor egy diák okosabb nálam. Nagyon ritka, de előfordult már. Én persze túl büszke voltam ahhoz, hogy neki adjak igazat, de magamban el kellett ismernem, hogy ráfaragtam. Az ilyen diákokhoz később már teljesen máshogy álltam hozzá. Óvatosabban és felkészültebben.
Lassan nyomom le a kilincset és lépek be a szobába. Orromat újból megcsapja az oszlás félreismerhetetlen szaga. Pár pillanatig küszködnöm kell a hányingerrel. Erősen koncentrálok, hogy még véletlenül se nézzek a hulla felé. Tekintetemet egyenesen a kitört ablakra szegezem és elindulok felé. Kihajolok rajta és lenézek a mélybe. Egyszerű udvar. Bokrok, fák, távolabb egy foci pálya. Semmi gyanús.
- Tényleg leugrasz? – kérdezi.
- Igen. – felelem határozottan. És már mászok is át a párkányra. Mély levegőt veszek és levetem magam. Eszembe jut az a szóbeszéd, hogy az emberek, ha valami magasról ugranak le, hogy öngyilkosok legyenek még a földet érés előtt megáll a szívük. Nyilván a harmadik emeletről való leugrás nem ilyen nagyszabású.
A másodperc tört része alatt eltűnik az iskola alól a talaj. Hatalmas fekete semmi tátong a bokrok, a fák, és a föld helyén. Meglepettségemben felkiáltok, és hanyatt fordulva zuhanok tovább. Az iskola egyre csak távolodik. Végül teljesen eltűnik a szemeim elől. Teljesen körbevesz a sötétség. Mint valami silány rémálomban. Már épp beletörődök, hogy az idők végezetéig így fogok zuhanni, mikor hátam keményen nekiütközik valaminek. Az esés erejétől felnyögök és jó pár pillanatig nem kapok rendesen levegőt. Vonaglok és hörögve kaparom magam alatt a talajt, mikor felsejlik előttem a szőke fiúcska arca.
- Meddig akarsz még szenvedni? – érdeklődik félrebillentett fejjel.
- Ki… kijutottam? – kérdezem fulladozva.
- A tetőn vagyunk. – von vállat.
- De azt mondtad…
- Azt mondtam – vág szavamba keményen. -, hogy ki tudsz ugrani az ablakon. Azt egy szóval sem, hogy kijuthatsz. Még mielőtt felháborodnál, azért nem mondtam, mert nem kérdezted. – megint kioktat.
- Miért pont a tető?
- Miért ne? Az udvarra nem kerülhettél, mert nincs udvar.
- Hogyhogy nincs? – hökkenek meg.
- Csak egy érzéki csalódás. Délibáb. Illúzió. Semmi más. Az udvar, amit láttál, soha nem is létezett.
- Akkor mégis hogy a fenébe juthatok ki innen?! – kiáltok fel dühösen.
- Sehogy. De erre már párszor felhívtam a figyelmed.
- De én… nem akarok meghalni.
- Ezt már nem te döntöd el. Idekerültél, mert a nővérem ide hozatott. Onnantól kezdve, hogy bekerültél ebbe a világba a sorsod megpecsételődött. Nem sokára meg fogsz halni.
Mély levegőt véve lenyelem a feltörni készülő kétségbeesést. Nem szabad elveszítenem a fejem. Csak meg kell keresnem a fiú nővérét, és megkérni, hogy bocsásson meg. Tanárként olyan sok diákra kell figyelnem. Fogalmam sem volt róla, hogy nem tud beilleszkedni és a többiek bántják. Nem emlékszem rá. Semmi nem rémlik arról a napról. És későbbről sem vele kapcsolatban. Sem a halálhíréről. Nyilván Ő vette el az emlékeimet. Ha megkérem rá… Ha sikerül beszélnem vele és hatnom rá… Talán visszaadja az emlékeimet és mindent meg tudok magyarázni neki. Talán elenged majd. Ha kell nyomorultul, térden csúszva fogok könyörögni neki. Megalázkodom előtte. Mert féltem az életemet és nem akarok meghalni. És az emlékeim híján hogy vállalhatnám a felelősséget azért, mert nem segítettem neki? Ha még magam sem emlékszem rá, hogy bűnhődjek meg érte?
A második emeleten vagyunk. Elkeseredetten rúgom a port a folyosón. A sötétség egyre mélyebb lesz körülöttünk. A csillagok és a hold lassan eltűnnek az égről, de nem azért mert hajnalodna. Nem. Az éjszaka még csak most kezdődik. És gyilkos, sötét felhők takarják el előlünk az eget. A levegő áporodott a penésztől és a korhadástól.
- Merre van a nővéred?
- Valahol itt, ebben a világban. A falak között, a folyosókon, a tantermekben, akárhol. Mindig tudja, merre jársz, azt is, hogy mi a szándékod. Mindig előtted jár egy lépéssel. Nem tudod kicselezni.
- Azt mondtad személyesen fog végezni velem. Akkor eddig miért nem találkoztam vele?
- Mert szenvedsz és kiélvezi a szenvedésed, mielőtt halálra kínozna fizikailag. Előbb lelkileg akar kikészíteni. Bűntudatod van, de elvette az emlékeidet és most gyötör a kétség, hogy mit tettél, és hogyan tudtad volna megmenteni őt. És ez a lelki gyötrődés egyre szorítóbb és rosszabb lesz. És mikor úgy érzed, végkép megbomlik a tudatod, eljön Ő is. És hidd el nekem, minden szenvedésed akkor kezdődik majd. És örökkévalóságnak fog tűnni minden pillanat. – a fiú füléből most újabb adag nyálkás-véres folyadék indul útnak, de úgy tűnik, nem törődik vele. Tekintete most a múltba réved és arcára kiül az elkeseredett fájdalom.
Egy terem csukott ajtaja mellett sétálunk el, mikor bentről egy asztal, vagy egy szék nagy lármával csattan a földön. Összerezzenek a zajtól. Ránézek a mellettem ácsorgó szőke fiúcskára.
- Bemenjünk? – kérdezem tőle.
- Te mit akarsz? – kérdez vissza.
- Nem tudom. – rázom meg a fejem. – Talán valaki bajban van odabent és segítségre szorul…
- Most csak játszod az ostobát, ugye? – néz fel rám úgy, mint aki egyáltalán nem vesz komolyan. – Már mondtam, hogy itt már senki sem szorul segítségre. Itt már mindenki halott. Rajtad kívül… De nemsokára Te is az leszel.
- Ch. – idegesen ajkamba harapok.
Valami ismét felborul odabent. Az ajtó túloldaláról kísérteties kaparászás hallatszik. A hideg ráz tőle. Nem akarom tudni, hogy mi van odabent. Hogy ki az, aki bent van és mennyire kínozták meg. Az ajtó azonban nem marad zárva, a kilincs lenyomódik, és ahogy az nyitódni kezd egy remegő kezet húz magával, mely görcsösen szorongatja a kilincset az ajtó másik oldalán. Egy lány jelenik meg a nyitott ajtóban. Egykor csinos, krém színű szoknyát visel és hozzá illő blúzt. Körmei hosszúak és torkán a bőr cafatokban lóg. Láthatólag véresre kaparta nyakán a bőrt. Elgyötört szemeiben csalódás és reményvesztettség tükröződik. Szája széléről vér csorog alá. Körmei mocskosak. Erősen az ajtófélfának támaszkodik, mintha nem lenne ura az egyensúlyának. Észrevesz minket. Tekintet rólam a fiúra siklik. Beszédre nyitja a száját, azonban csak hörögni képes. Szájában erőszakosan törték ki az összes fogát, nyelvét pedig eltávolították. Nem kell gondolkodnom rajta, hogy mi történhetett vele. A hangját vették el. Kézitáskájából egy jegyzetfüzetet és egy tollat vesz elő. Remegő kezekkel írni kezd, majd felénk mutatja a papírlapot.
„Merre van a zeneterem? Mindjárt kezdődik a próba és be kell énekelnem.”
Elszorul a torkom. A fiú viszont mellettem a lépcsők felé mutat.
- A következő emeleten. Biztosan megtalálod. Ki van írva az ajtóra.
A lány megint írni kezd, majd felmutatja a füzetet:
„Köszönöm.”
Ezzel ellöki magát az ajtófélfától és a szemünk előtt zuhan a földre. Az, amit látok belém fagyasztja még a levegőt is, mit tüdőm sípolva igyekszik kiereszteni magából. A lány hason kúszva küzdi előre magát a lépcső felé. Hátán véres cafatokban, szétszakadva lóg a blúz. Bőre felhasítva. Mély és hosszú árok húzódik végig nyakától a derekáig… Az ember azt hinné, a vágás olyan mély, hogy a csontjai is kilátszanak. A bordák vége ki is látszik, de gerince nincs. Elfordulok és a falba kapaszkodva küszködök az ájulás és a rosszullét ellen. Most már kénytelen vagyok elhinni azt, amit a fiú hajtogat. Rajtam kívül itt már senki sincs életben.
Elmém utolsó védőfalai is darabokra hullnak. Még mindig nem emlékszem semmire. És az a sokk, hogy egy fiatal lány ilyen kegyetlenül végezzen, a társaival kezd teljesen felemészteni. Tudom én is, hogy mit tettek vele, és mint tanár én is azt mondanám, hogy büntetést érdemelnek. De nem ilyen kegyetlen büntetést. Nem ilyen embertelen környezetben.
Kétségbeesésemből a szőkeség ránt vissza. Elém áll és elkomorodva mér végig.
- Ennyi elég volt, igaz? – kérdezi halkan. – Nem bírod tovább.
- Ki akarok jutni innen! – zokogok fel elkeseredve. – Nem akarok meghalni. – rázom a fejem hisztérikusan.
- Sajnálom, hogy nem tudok segíteni. – néz rám szánakozva. – De mindannyiunk közül Te érdemled meg leginkább a nővérem büntetését.
- Én?! – elkapom a fiúcska vállait. – Te mindent tudsz rólam is igaz? Mondd el! Mondd el, hogy mi történt akkor!
- Arra már nincs szükség. – fordítja el a fejét. – Nemsokára megtudod. De nem tőlem. – gyengéden lefejti ujjaimat válláról és hátra lép párat. – Nem segíthetek tovább. Itt véget ér az utunk.
- Hogy érted ezt?! – kiáltok rá rekedten. – Hogy érted ezt?!
- Közeledik. – feleli alig hallható hangon. – És én nem akarok itt lenni, mikor megérkezik.
A fiú testének körvonalai lassan elmosódnak és köddé válik alakja. Minta soha ott sem lett volna. Elfog a páni félelem. Berohanok a terembe és egy székkel a kezemben rontok ki, egyenesen neki a szemközti ablaknak. Teljes erőmből csapok le az üvegre a székkel újra és újra, végül a szék darabokra törik, de az ablakon egyetlen karcolás sem látszik.
- NEM! – üvöltök fel. – NEM NEM NEM NEM!!! – ököllel kezdem verni az ablakot kétségbeesett dühömben.
- Nem számít, hogy mit teszel. Nincs kiút.
Az ismeretlen hang irányába fordulok, bár már tudom, ki áll a hátam mögött. Ő az. Rendezett iskolai egyenruhában, hosszú, fekete, egyenes szálú hajjal, sötét karikákkal a szemei körül. Cserepes ajkak, szürke bőr. Csont sovány karok és beesett arc. És a mély vágás a torkán.
- Jól megnéztél magadnak? – mosolyodik el. – Tizenöt év. Persze, hogy nem emlékszel. Neked ez nem jelentett semmit. – úgy beszél, mintha csak magában motyogna. – Kétségbe vagy esve, remegsz, elsápadtál és úgy érzed, lassacskán megőrülsz. De megérdemled! – sziszegi összeszorított fogakkal.
- Elvetted az emlékeim. – kezdek bele remegő hangon. – Én tudom, hogy pocsék tanár voltam, segítenem kellett volna. Fel kellett volna ismernem, hogy bajban vagy. – elgyötörve hadarom érveimet. Ezek az utolsó cérnaszálak, amikbe kapaszkodhatok. Amik még egy apró reményt adnak nekem. – Nagyon, nagyon sok diákra kell odafigyelnem. Én… nem tudtam, hogy nehezedre esik beilleszkedned. Kérlek, add vissza az emlékeimet és beszéljük meg. Minden úgy lesz, ahogy Te akarod, csak kérlek… kérlek, ne ölj meg.
- Még mindig nem érted? – kacag fel fülsértően. – Tényleg ennyire ostoba vagy?! Tanár?... – elhallgat, majd, mint akinek támadt egy zseniális ötlete, hűvösen elmosolyodik. – Rendben van. Visszaadom az emlékeidet, és ha meggyőzően érvelsz, elengedlek. – hangjából csak úgy csöpög a gúny.
Szemeim előtt hirtelen elsötétül minden. Képek forgataga és hangok zagyva összekavarodásban tódulnak fejembe. Egy sikoly. Egy gúnyos kacaj. Egy bíztató kiáltás. Egy kéz, ami egy vékony karocskát szorít. Egy szakadt blúz. Kétségbeesett sírás. Könyörgés. Újabb gúnyos kacaj. Vér. Egy fél pár cipő a földön. Összetört zokogás…
Emlékszem. Mindenre…
Bár ne emlékeznék!
Az ablak felé fordulok. Az ablakból gimnazista önmagam néz velem szembe. Kétségbeesetten, könnyáztatta szemekkel. Remegve.
- Nos? – vonja fel szemöldökét. – Bizonyítsd be, hogy nem tehetsz semmiről. – szemei összeszűkülten mérnek végig, ajkait penge vékonyra préseli össze.
Nem tudok megszólalni. Nem jut el tudatomig egyetlen értelmes gondolat sem. A józanság szertefoszlik. Beleőrülök az igazságba és felüvöltök a súly alatt.
„Mindannyiunk közül Te érdemled meg leginkább a nővérem büntetését.”
„Tizenöt év. Persze, hogy nem emlékszel.”
Olyan sok jel volt, amiket nem vettem észre. Soha nem tanítottam a lányt. Soha nem volt a diákom.
Én voltam az, aki megerőszakolta……
Elvesztett emlékek
Nincs hozzászólás.