Egyetlen mozdulat

Síri csend honol. Kinézek az ablakon és a látvány lehangol. Hová tűnt a nyár? Az élettelennek látszó kopár fákat lágyan ringatja egy sehonnan jött fuvallat. Lehunyom a szemem és kitárom az ablakot. Magamba szívom a csípősen hideg levegőt. A párkányra ülök és kilógatom a lábam. Csak egyetlen mozdulat kéne ahhoz, hogy megszabaduljak mindentől. Csak egyetlen apró mozdulat. Pár izom egyetlen rándulása. Nyugodtan, mélyen lélegzem és szemhéjam még mindig zárva van. A következő pillanat eseményeit pörgetem fejemben: Elrugaszkodom és széttárom karjaim. Pár pillanatig lebegek, majd súlyom a földre húz és a keletkezett szél a fülembe üvölt. Aztán földet érek. Jó esetben azonnal hívják a mentőket, de már ők sem tehetnek semmit. Senki sem fogja tudni, hogy miért tettem. Én tudom egyedül. És senkivel nem osztom meg. Kinyitom a szemem. Ismét mélyet szippantok a csípős hidegből. Az utolsó korty levegőmet nyelem le. És megrándul izmom, megteszem azt az aprócska, sorsdöntő mozdulatot...