Atom

A busz monoton zötykölődött negyvenöttel, lakott területen kívül. Szántóföldek és erdős területek között, a természethez idomulva futott az út. Forgalom nem nagyon volt, ha mégis, akkor az a másik irányba tartott. Az idő meleg volt, azonban a légkondicionáló nem működött. A nyitott ablakok generáltak némi huzatot, legalább annyira keringetve a levegőt, hogy az utasok ne főjenek meg a saját izzadtságukban. Egy felhő sem volt az égen és a délutáni nap erősen tűzött.

A lány halvány mosollyal figyelte a tájat. Dombról le és dombra föl. Közben zenét hallgatott. A dal arról szólt, hogy milyen klassz és szép az élet. A szövege kicsit bugyuta volt, de a dallama nagyon fülbemászó. Tipikusan olyan dal, ami utazáshoz alkalmas. Se nem túl komoly, se nem túl kemény. Pont annyira gyengéd és ritmusos, amennyire annak kellett lennie. Hazafelé tartott, a bőrönd a lábai előtt, benne ruhák, tisztálkodási szerek és a laptopja. Tulajdonképpen elégedettséget érzett.

Ahogy a busz felkapaszkodott a következő domb tetejére, halk csikorgás jelezte, hogy a sofőr lassított. És ezt egy hirtelen, éles villanás kísérte. A lány most előre szegezte a tekintetét. A horizontot dús erdők szegélyezték, amerre csak a szem ellátott. És egyenesen szemben valami narancsvörösen fénylett, annak ellenére, hogy a Napnak magasan a hátuk mögött kellett volna lennie. A sofőr most leállította a motort.

Tűz volna? Nem volt idő gondolkodni. Ahogy a gomba szétszakította a horizontot, már mindannyian tudták, hogy mit látnak. Sem beszélni, sem kiáltani nem volt idejük. De nem is tudtak volna, mert a látványtól a torkukra forrt a szó.

Hatalmas füst- és törmelékfelhő emelkedett a fák fölé és hangtalanul csapott le rájuk az őrült, forró szél. Annyira nem volt erős, hogy feldöntse a buszt, de az összes ablakot berobbantotta. Pont, amikor a lány arra gondolt „Nahát!”. Valaki az utasok közül felsikoltott, de hangja hamar elhalt, amikor egy vaskos fatörzs zuhant a busz mellé, épp csak fél méterrel elkerülve a járművet. Az üvegszilánkok belefúródtak a tehetetlen utasokba, felszakították a húst. Forró, fájdalmas sebeket hagytak maguk után.

„Nahát!” - gondolta a lány az utolsó előtti pillanatban. – „Így lesz vége?”

A törmelékfelhő bár bekebelezte a buszt, sértetlenül hagyta. Azonban a vörös lángok hamar elérték a járművet. Most sem hangzott kiáltás vagy sikoly. Az utasteret a döbbent, hitetlenkedő némaság uralta. Mintha az utasok is beletörődtek volna. Egy pillanat leforgás alatt vége volt a világnak. Legalábbis számukra. És a lány már az előtt halott volt, hogy a bőröndjében halkan pukkant a laptop, ahogy szétrepedt a képernyője és a műanyag borítása. Már azelőtt halott volt, hogy a combjaira olvadt az előtte lévő ülés forró, cseppfolyós műanyag támlája. Már jóval azelőtt halott volt, hogy az ülését tartó fémszerkezet beette volna magát a húsába és a csontjaiba.