Holdfényes éjszaka

Új embernek érzem magam, ahogy a fürdőből kilépek. Bár még mindig elcsigázott vagyok és a bokám is lüktetve fáj, legalább már nem vagyok piszkos és izzadt. A törölközőt a fejemre dobom, hogy felitathassam vele a vizet a hajamról. Mindent más színben látok, minden megszépül és jó lesz.

- Bec, kedvesem, csatlakozol hozzánk vacsorára? – kérdezi vidoran Frederick.

- Csak, ha nem bánják. – válaszolok neki.

- Dehogy, dehogy! Gyere, ülj csak asztalhoz, Erick hamarosan elkészül.

A tűzhely előtt ácsorgó férfira nézek, aki ezek szerint a vacsorával foglalatoskodik. Különösnek, már-már mókásnak érzem, hogy egy ekkora ember ilyen rutinnal mozog a konyhában. Leülök az asztalhoz, amely már meg van terítve.

- Nem vagyunk hozzászokva, hogy harmadmagunkkal vacsorázzunk, igaz Erick? – ül le izgatottan az orvos velem szemben. A kérdezett csak hümmög egyet. – Ráadásul egy ilyen fiatal kisasszonnyal. – kacsint rám, amit egy halvány mosollyal viszonzok.

Hamarosan Erick is csatlakozik hozzánk, az asztal közepére teszi a vacsorát, hogy mindenki hozzáférhessen, ám még mielőtt leülhetne, Frederick rászól.

- Bonts meg egy üveg bort erre a különleges alkalomra fiam.

- Mi ebben a különleges? – mered a férfi az öregre.

- Csak hozz egy üveg bort. – mosolyog tovább töretlenül az orvos.

Szeretném udvariasan visszautasítani, hiszen nem is szeretem a bort, de itt én vagyok a betolakodó, rettentően furán venné ki magát, ha követelőznék. Erick felvonja egyik szemöldökét, aztán szó nélkül elindul a borvadászatra. Nem telik bele sok idő és már vissza is tér egy üveg vörösborral. Felbontja és tölt mindenkinek, aztán az üveget lehelyezi az asztalra.

- Egészségünkre! – emeli meg poharát Frederick mosolyogva és mi viszonozzuk a gesztusát.

Aprót kortyolok az italból, aztán leteszem a poharat. Határozottan nem kedvelem az ízét. Frederick legurítja a bort, aztán szed magának a vacsorából és mindhárman enni kezdünk. Reménykedem benne, hogy ennyivel meg is elégszik, de nem kell sok hozzá, hogy kérdezősködni kezdjen. Honnan jöttem? Miért jöttem el? Vannak-e hozzátartozóim? Mit tanultam? Mit dolgoztam? A második pohár bor után Erick visszadugaszolja az üveget és a szekrény tetejére helyezi, hogy az enyhén becsiccsentett Frederick ne érhesse el. Az öreg szúrós pillantást vet rá érte, de nem teszi szóvá.

A vacsora végeztével felajánlom, hogy elmosogatok. Egyikük sem tiltakozik a dolog ellen, szóval kisajátítom a konyhát. Mindketten a maguk dolgára mennek. Pakolásznak, megfürdenek, végül elcsendesül a ház, miután Frederick jó éjszakát kíván. Elnyújtózom a kanapén. Jól esik a matrac puhasága az ég alatt töltött, ki tudja hány éjszaka után. Körülölel a pokróc, fedél van a fejem fölött. Andalít a biztonságérzet és hamar elalszom.

Bár a kanapé kényelmes, mégis nyugtalanul alszom. Különös álmok kergetik egymást a fejemben szarvasokról és puskadörgésről. Odakint feltámad a szél és hangosan csapkodja a sufni nyitott ajtaját. Különös, azt hittem, hogy Erick bezárta maga után.

A hangos csattogás csak nem akar abbamaradni, és teljesen felver álmomból. Nyúzottan ülök fel és dörgölöm meg szemeimet. Az ablak mellett, a függönyt maga elé húzva Frederick ácsorog. Azt hittem, már régen alszik ő is.

- Frederick? – szólalok meg halkan és felkelek a kanapéról.

- Miért nem alszol kedvesem? – kérdezi kedvesnek szánt hangon, de erősen kihallatszik belőle az idegesség.

- Minden rendben? – kérdezem gyanakodva az ablak felé indulva.

Az idős férfi nem válaszol, csak ismét kinéz az ablakon. A kis tisztás fölött csillagos éjszaka ontja fényét, és a telő Hold fénye beragyogja a környezetet.

- A függönyt. – szól rám fojtott hangon és én ebből is megértem, hogy mit akar.

Magam elé húzom a vastag brokátot és úgy leskelődöm tovább. A sufniból hátborzongató hangok hallatszanak. Fa reccsenése, és egyéb, behatárolhatatlan nesz, mintha valami vadállat szabadult volna be.

- A szarvast akarja. – suttogja az orvos, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el az ablakon túli jelenetről.

- Micsoda? – kérdezem, de nem kapok választ.

Rövidesen egy alak jelenik meg a sufni ajtajában, kilép a holdfényre és a levegőbe szimatol. Kis híján hisztérikusan felnevetek, mert bár tudom, hogy mit látok, nem hiszek a szememnek. Főleg nem azok után, hogy hirtelen hangokat hallok a fejemben egyik napról a másikra.

- Frederick, maga is azt látja, amit én? – kérdezem hitetlenkedve.

- Igen. – feleli komoran.

A lény tesz pár lépést, aztán földöntúli hangon felüvölt, mintha egy ember és egy farkas hangját mosták volna össze. De hiszen az is. Egy ember és egy farkas groteszk keveréke. A teste óriási, a feje torz és mégis lebilincselő, ahogy a sötétben megvillannak sárga szemei. Szájából sűrű masszaként csöpög a szarvas vére, ami nap közben megalvadt. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző látvány.

- Ezt nem hiszem el. – suttogom megrendülten, aztán Frederickre kapom tekintetem. – Hol van Erick? Ő lelőhetné a puskájával mielőtt eszébe jutna berontani ide is, nem?

Az orvos hosszú másodpercekig nem szól semmit, megforgatja szájában a szavakat, végül a következőket mondja:

- Ő Erick.

„Menekülj!” – rikolt rám a titokzatos hang és én reszketni kezdek.

Az a fenevad odakint az a férfi, aki idehozott engem. Ezernyi kérdés tolong a fejemben. Vajon fogva tartja az öreget? Vajon engem sem fog elengedni? Vajon megpróbálta már megölni Fredericket? És az orvos őt? Egyébként is teljes nonszensz, hogy egy vérfarkas ácsorog a verandán túl. Őrültség. És mégis valóságos, a saját két szememmel látom.

- Maguk bedrogoztak engem, igaz? – kérdezem reszkető hangon, félhangosan. A sokkhatás kezd hisztérikussá tenni.

- Halkabban Bec, nem akarjuk, hogy vadul reagáljon. – szól rám a férfi.

- Ez nem történik meg. – engedem el a függönyt. – Ez nem valóságos. Valamit tettek az ételbe vagy az italba és most hallucinálok. – bólogatok magamnak. – Maga orvos, biztos van kéznél pár gyógyszer, vagy drog.

- Bec, nagyon szépen kérlek, higgadj le. – néz rám az öreg, egyre idegesebben pislog vissza a szörnyeteg felé.

- Mi a fene az ott kint? – csattanok fel és ujjammal a lény felé mutatok.

Tettemet azonnal meg is bánom. A farkas-szörnyeteg ugyanis meghallja a hangom és a faház felé kapja tekintetét. Lassan, ráérősen elindul az ablak felé. Óráknak tűnő pillanatok alatt ér el a verandáig és egyre csak közeledik, míg végül arcunkat csak a törékeny üveglap választja el. Vicsorog és mély, torokhangon morog, ahogy szemeimbe néz. Úgy fest, mintha bármelyik pillanatban átharaphatná a torkom.

- Tényleg itt van. – állapítom meg hitetlenkedve és tenyeremet az ablak üvegére fektetem.

- Bec, kedvesem, ideje lenne visszavonulót fújnod. – tanácsolja Frederick, de képtelen vagyok megmoccanni. Teljesen rabul ejtenek azok a sárga szemek.

Lassan kinyitja hatalmas száját, mintha csak kezemet akarná leharapni. Mégsem ez ijeszt meg, hanem az, amikor a lény teste görcsösen összerándul. Halk nyögés hallatszik az ablak túloldaláról és a görcsös rángások közepette a farkas teste alakulni kezd. Premier plánból nézem végig, ahogy egy szörnyeteg visszaváltozik emberré. A folyamat hosszú perceket vesz igénybe és elnézve Erick elgyötört, fél-torz arcát, cseppet sem lehet fájdalommentes. Lassan, centiről-centire alakul eredeti formájába, aztán összerogy a fal tövében.

Mielőtt felocsúdhatnék, Frederick felkapja a kanapéról a pokrócot és kirohan a földön remegő férfihoz. Ráteríti a pokrócot és talpra segíti, amaz beburkolózik a szövetbe és elindulnak az ajtó felé.

„Menekülj!” – könyörög ismét a hang a fejemben, amiről kivételesen nem veszek tudomást.

Az ajtó nyitódik, majd csukódik és a két férfi már bent is van. Kettejük kapcsolatát elnézve nem hiszem, hogy bármelyikük is megkísérelte volna megölni a másikat. Erick arca és álla vértől mocskos. Bele sem akarok gondolni, hogy mit művelt a szarvassal odabent. Frederick az egyik fotelhez vezeti a férfit és leülteti; ezután a konyhába siet és egy pohár vizet, valamint egy nedves konyharuhát hoz magával. Mind a kettőt Erick kezébe nyomja, aztán idegesen hintázva a sarkán, felém fordul.

- Magyarázattal tartozunk. – köszörüli meg a torkát. – Egyikünk sem számított rá, hogy Erick a napokban… - szégyellősen megvakargatja a tarkóját, majd folytatja. - …átváltozik.

Még mindig az ablaknál állok. Nem akaródzik közelebb mennem a pároshoz. Keresem a hangomat, de nem találom. Mit is mondhatnék egy ilyen szituációban? „Semmi gond, néha megesik, hogy elszámítjuk magunkat.”? Nem tudom, hogyan kéne reagálnom a történtekre.

- Általában jól tudja kontrollálni a dolgot. – kezd bele rövid szünet után ismét az öreg. – Az utóbbi időkben a telihold sem szokott neki gondot okozni. Nem tudom, mi történhetett.

- Én is itt vagyok. A jelenlétemben ne beszélj úgy rólam, mintha itt sem volnék. – jegyzi meg a fotelben ülő, aki a pokrócot leszámítva anyaszült meztelen. Arcáról már letörölgette a vér nagy részét, a konyharuhát hanyagul a kávézóasztalra dobja. – Ma már nem kell aggódnod. – néz most rám.

- És holnap? Vagy azután? – kérdezem megtalálva a hangomat. – Elmehetek?

- Éjszaka nem tanácsos. – válaszol Erick.

- De elmehetek ugye? – kérdezem idegesen.

- A lábadnak még pihennie kell. – szólal meg most Frederick. – Ha Erick rendbe hozza Betsy-t, beviszlek a városba.

- El kell vontatni azt a rozoga ócskaságot. – mondja a férfi. – Megmondtam neked már napokkal ezelőtt is, hogy egy törött tengellyel nem tudok mit kezdeni.

- Jó, akkor holnap telefonálok Bobbynak és bemegyek vele a városba. – adja be a derekát az orvos.

- Magával mehetek, ugye? – kérdezem hadarva.

- Rebeca, szeretném, ha most pihennél. Amint kész van az autó, én magam viszlek be. A lábad csúnyán be van dagadva és nagyon meg van erőltetve. Ami azt illeti most sem lett volna szabad felkelned. – próbálkozik az orvos.

- De én nem akarok kettesben maradni ezzel a… - gyorsan ráharapok a nyelvemre, mielőtt kimondanám, amire gondolok. - …vele.

- Megijesztettelek. – fürkészi az arcomat Erick.

- Meg? Tényleg? – kérdezem teátrálisan, aztán a másik fotelhez lépek és leroskadok rá.

- Nem harapok. – szólal meg halálosan komolyan.

Röviden felnevetek. Ez az egész kész őrület. Erick felkel a fotelből és se szó se beszéd, elvonul. Frederick aprót bólint magának és ő is felkel a kanapéról.

- Ma már nincs mit tenni. Aludjunk. – bátorítóan rám mosolyog. – Bec. – biccent és elvonul ő is.

Magamra maradok a sötét nappaliban és idegesen kapom fel a fejem a faház minden egyes reccsenésére. Ma már biztosan nem hunyom le a szemem, hiszen nyitott szemmel is minden sarokba azt a rémisztő szörnyeteget vélem felfedezni. A folyosó sötétjében is egy közeledő alakot látok. Megdörzsölöm a szemeimet, de az alak nem tűnik el. Rá kell jönnöm, hogy ezt kivételesen nem képzelődöm. Erick az, és egyenesen felém tart. Legszívesebben egybeolvadnék a fotel kárpitjával. A férfi végül tisztes távolságban áll meg.

- Most átharapod a torkom, hogy ne legyenek szemtanúk? – kérdezem gyanakodva.

- A pokrócodat hoztam vissza. – dobja le a kanapéra az összehajtott pokrócot. – Különben nem lenne értelme a halálodnak. – pillant rám és én meg mernék esküdni arra, hogy sárgán villantak fel a szemei. – Senki nem hinne egy – ki tudja mióta – az erdőben barangoló lánynak. Ha megölnélek, nyomozni kezdenének. Így viszont a maximum rizikó csupán az, hogy téged diliházba zárnak.

- Óh, nagyon szépen köszönöm a bizalmat Tarzan. – jegyzem meg gúnyosan. Felbosszant nemtörődömsége és higgadtsága. Ez elfeledteti velem azt, hogy micsoda is Erick valójában.

Nem szól semmit, egész egyszerűen csak magamra hagy.

- A holnap elhozza, mi? - dünnyögöm. - Nem kellett annyit várnom.

Végül nem kell sok idő és én már alszom is, mint a bunda.