Ház az erdő közepén

A reggel hűvösen, párásan és vizesen ér. A harmatos avarról felszálló párától sejtelmes félhomályba burkolózik az erdő. A sűrű lombok között gyengén szűrődnek át a kelő nap álmos sugarai. Felülök és nyújtózom egy nagyot. A bokámon kívül már szinte semmim sem fáj olyan intenzívem, mint előző este. Bekötözöm a lábamat és kilazítva bakancsomon a fűzőt, visszaveszem a lábamra. Megpróbálkozok felállni. Igen, ez így még nem lesz elég. Körülnézek, hátha találok egy vastagabb husángot, amire majd támaszkodhatok. Csak amíg kiérek az erdőből. Onnan akár már stoppolhatok is a következő településig, ahol aztán felkereshetek egy orvost, aki majd helyre teszi a lábam. Elmosolyodom. Büszke vagyok a leleményességemre.

Összeszedek egy ölnyi ágat és rőzsét, egy kupacba hordom őket. Alájuk egy napilap összegyűrt lapjait teszem és meggyújtom az apró máglyát. Arra tökéletes lesz, hogy egy leveses konzervet megmelegíthessek rajta. Az erdő neszeit és hangjait hallgatom, miközben csendesen megreggelizek. Nem látom az élőlényeket, de körülvesznek és az én közreműködésem, vagy jelenlétem nélkül is remekül elboldogulnak, s fittyet hányva rám végzik a dolgukat.

A levegő lassacskán felmelegszik, és nekem is szedelőzködnöm kell. Eloltom a tüzet, összecsomagolom a pokrócot, a hálózsákot és a ponyvát, végül egy fatörzsbe támaszkodva felállok. Megpróbálgatom a lábam. Egyelőre nem tűnik vészesnek. Ügyetlenül a hátamra dobom a hátizsákot és magamhoz veszem az a csinos kis husángot, amit korábban találtam.

- Na, most ugrik a majom a vízbe.

Nagyot sóhajtok és botomra támaszkodva, lassan, bicegve elindulok. Sokkal lassabban haladok, mint tegnap, és sérült lábamnak köszönhetően a lejtő oldalán sem mászhatok vissza, így új útvonalat kell keresnem magamnak. A karórám szerint még nagyon reggel van, szóval nekem sem kell sietnem sehova. Ha szerencsés vagyok, még alkonyat előtt kiérek az erdőből.

Bámészkodva sétálok, kényelmes tempóban. Mindenre rácsodálkozok, mint egy kisgyerek. A mókusokra, akik jöttemre eliszkolnak; a bogarakra, amik a fatörzseken időznek; sőt arra a pompás szarvasagancsra is, amit egy távoli bozótban fedezek fel. Sajnos nem tudok puhán és halkan közlekedni, mindent felverek magam körül és hangosan recseg az avar a talpam alatt, így a szarvas felkapja pompás fejét és elillan. Pedig mit nem adtam volna érte, hogy közelebbről is láthassam!

Sokszor meg kell állnom, mert a hátizsákom súlya lehúzza a vállaimat, és ettől a plusz súlytól a lábam is jobban fáj, hiába igyekszem sérült lábamra kevesebb súlyt fektetni. Épp az ebédemet fogyasztom egy fa tövében ücsörögve, amikor megzörren az avar. Megrezdülve, de nem moccanva figyelem az elém táruló jelenetet. Egy megbokrosodott szarvasbika ront elő a bozótosból. Jelenlétemtől megzavarodik és veszt lendületéből. Elkanyarodik, de ahogy elém ér, valahonnan puska dörren. Az állat fájdalmasan felbőg és tovább menekülne, de egy újabb lövés ér találatot; a szarvas lábai összecsuklanak. Az állat szó szerint a lábaim elé esik. Kétségbeesetten zihál, ahogy rémült tekintete ide-oda cikázik. Teste remeg, gyöngyöző verejtéke előcsorog bundájából. Légzése lelassul, hörögve veszi a levegőt és nekem sírhatnékom támad a haldokló szarvas látványától. Az egyik találat a szügyénél érte, a másik golyó hasfalának puha részébe ágyazódott be. Erősen vérzik mindkét sebéből és én csak ülök előtte a földön és megrendülten bámulom, ahogy lassan elhagyja az élet.

Léptek zaja hallatszik a közelből, de én képtelen vagyok elszakítani a szarvastól a tekintetem. Egy pár bakancs tűnik fel a szarvas testének túloldalán.

- Fogd be a füled. – utasít mély, karcos hangján az idegen.

Engedelmeskedem neki. Meg sem fordul a fejemben, hogy ne tegyem. Ekkor a puska harmadszor is eldördül, de most sokkal hangosabb, mint korábban, hiszen közvetlen közelről hallhatom. A golyó egyenesen a haldokló szarvas koponyájába fúródik, melynek hatására vér fröccsen a levegőbe, ami végül visszahullik az állatra, az avarra és az én ruhámra. Az állat halott.

Felnézek a vadászra és a férfi komoran néz vissza rám. Félhosszú haját tarkóján kötötte copfba, szemöldökei markánsak, tekintete sötét, szemének színe már-már fekete. Álla vonalán rendezett szakáll. Vállai szélesek, termetre pedig nagyon-nagyon magas.

- Megijesztettelek.

Nem kérdez, megállapít. Csak ekkor veszem észre, hogy valóban remegek és az arcom is könnypatakos. Bár sokkal inkább a szarvas haldoklása és halála rendített meg, semmint a férfi érkezése.

- A szarvast siratom. – válaszolom megilletődve, gondolkodás nélkül.

- Kevésen múlt, hogy eltaposson. – végigmér, majd folytatja. – Megsérültél?

- Nem most. – rázom meg a fejem. – Tegnap éjjel leszánkáztam egy meredek lejtőn és azt hiszem, meghúzódhatott a bokám.

- Mit kerestél éjjel az erdőben? – vonásai elkomorodnak.

- Egy helyet, ahol alhatok. – válaszolom egyszerűen. – Épp az utat keresem kifelé. Merre induljak?

- Így akarsz elindulni? – bök bokám felé kétkedve.

- Stoppolni akarok. – húzom ki magam.

Kellemetlenül érzem magam, ahogy az ismeretlen fölém tornyosul, és ahogy a szarvas tetem langymeleg teste még mindig csupán pár centire fekszik tőlem.

- Akkor egy instant veseműtétre is számíthatsz. – szólal meg rövid szünet után. – Errefelé nem tanácsos megbízni senkiben.

Feltápászkodom a fa tövéből, míg a vadász műanyag bilinccsel köti össze a szarvas lábait, aztán hátsó lábaira kötelet köt, hogy így könnyebb legyen az állat szállítása. Nem kételkedem benne, hogy elbírja-e a közel százhúsz kilós állatot, hiszen egy elég termetes, markáns testalkatú emberről van szó.

- Gyere. – szól rám válla fölött hátra nézve. – A kocsi tengelye eltört ugyan, de az öreg biztos rendbe tudja hozni a lábadat. Nincs messze.

- Nem te mondtad az előbb, hogy ne bízzak meg senkiben? – csúszik ki a számon a kérdés.

A férfi megjelenése valóban nem bizalomgerjesztő. Sosem nőttem magasra, és ez a férfi akkora, mint egy hegy. Kissé csapzott és hanyag megjelenésű. Egyik vállán puska szíja, a másikon a kötél van átvetve. Olyan tekintettel néz rám, mint egy kölyökre, aki akadékoskodik a játékbolt előtt.

„Ne menj vele.” – suttogja fülembe ismét az ismeretlen hang és én megdermedek egy pillanatra.

A vadász nem mutatja jelét annak, hogy hallotta volna, így lassan kételkedhetek a saját elmém épségében. Talán a fejemet is beüthettem. Megrázom a fejem és bicegve, a botomra támaszkodva indulok a férfi után.

Nem esik szó közöttünk, amíg a fák között haladunk. Elgondolkodva bámulom a halott szarvas szemeit, melyek vádlón merednek rám, mintha én tehetnék arról, hogy meghalt. Nos, lehet benne valami, elvégre, ha nem ülök ott a fa tövében, lett volna esélye elmenekülni. Kicsit bűnösnek is érzem magam miatta, de ellene már nem tehetek semmit.

Tekintetem az előttem haladó hátára esik. Még mindig nem tudhatom, hogy nem akar-e becsapni és felkoncolni engem is. Megrázom a fejem. Túl sok filmet néztem és hajlamos vagyok az életemet is forgatókönyvnek nézni.

A fák ritkulni kezdenek, végül egy szabálytalan kör vonala mentén elhelyezkedve kerítenek körbe egy tisztást, melynek távolabbi végében egy vadászház áll teljes pompájában. Mellette egy Land Rover áll mocsár-zöld színben pompázva. Nem messze a háztól egy kisebb faépület áll. És mi egyre közeledünk az épülethez.

- Itt várj. – szólal meg a férfi, ahogy a sufniszerű épület mellé érünk. Kinyitja az ajtaját és beviszi a szarvast, pár percig elidőzik odabent, aztán bezárja maga után az ajtót és a vadászház felé indul.

Nem kéri, de én követem. Nem kértem tőle pihenőt, mert tartottam a reakciójától, de bokám most már hangosan sikoltozna, ha képes volna rá. Épp amikor a tornáchoz érünk, nyílik az ajtó és egy idősebb férfi lép ki rajta. Vonásai lágyak, szelídek; ajkai körül meleg mosoly játszik, szürke szemeiből valami megmagyarázhatatlan barátságosság tündököl.

- Szarvasért mentél és egy gidát hoztál haza? – szólal meg jókedvűen, ahogy végigméri párosunkat.

- Megsérült. – feleli a férfi, ahogy lesandít rám. Így, hogy mellette állok, döbbenek rá, hogy épp csak a válláig érek, és azt is csak nehezen.

- Meglőtted? – komorodik el az öreg.

- Akkor már nem kéne lábra állnia. – válaszolja, és ellépve az öreg mellett, bemegy a házba.

- Gyere közelebb kis gida. – int felém a férfi mosolyogva. – Hol sérültél meg?

Ahogy mellé érek, ő a vállamra fekteti kérges tenyerét és bevezet a faházba. Vadászházhoz méltóan rusztikus a belső tér. A kis ház belülről sokkal nagyobbnak és tágasabbnak hat a magas mennyezet miatt. A kandalló fölött három pár szarvasagancs, a középső eszméletlen méretekkel bír; azonban trófeát sehol nem látok. A nappaliban a fal mentén könyvespolcok sorakoznak telis-tele könyvekkel és apró dísztárgyakkal. Két fotel, egy kanapé, egy kávézóasztal és egy televízió is helyet kapott a kellemesen kialakított helységben. Minden jel arra mutat, hogy lakói nem csak egy-két hétre ruccannak ki vadászgatni, hanem ténylegesen is itt élnek. Az isten háta mögött, elszigetelten, vadregényes tájjal körülöttük. A nappalit csak egy pult választja el a konyhától; a kandalló mellől rövid, sötét folyosó visz a – gondolom – hálószobákig. Teljesen magával ragad és elvarázsol a ház hangulata.

- Gyere, ülj le ide. – vezet az öreg a kanapéhoz. – Nagy szerencséd, hogy orvos voltam, és hogy Erick rád talált az erdőben.

- A szarvas talált rám, amit lelőtt. – motyogom orrom alatt, miközben megszabadulok bakancsomtól, hogy az orvos megnézhesse a bokámat.

- Szóval sikerült neki? – hümmög szórakozottan. – Napok óta üldözte szerencsétlen állatot.

- Hát most utolérte. – felelem.

Az ősz hajú férfi megtapogatja, megforgatja lábamat kezei között, közben hümmög tovább és önmagának bólogat.

- Rendben van, kisasszony. – egyenesedik fel. – Csak meghúzódott, de semmi nem szakadt el, törést sem tapintottam. Viszont csúnyán megerőltetted. – néz rám összeráncolt szemöldökkel. – Mikor sérültél meg?

- Tegnap. – válaszolom engedelmesen.

- És egész nap az erdőben kóboroltál?

- Ha nem ezt tettem volna, a fia sem talál rám, és akkor ott lennék, ahol a part szakad.

Az öreg doktor felnevet.

- Nem, nem kedvesem. Erick nem a fiam. Oh, de milyen bárdolatlan vagyok, hadd mutatkozzam be. – mosolyog rám szélesen. – Dr. Frederick Carpenter vagyok, és enyém ez a kis kuckó. – mutat körbe, majd felém nyújtja jobbját.

- Rebeca. – felelem megengedve magamnak egy félszeg mosolyt. – Rebeca Blackwood.

Frederick két kézzel szorítja meg az én kezemet. Tenyere nagy és kellemesen meleg. Kicsit olyan, mintha a nagyapám lenne, persze annyira nem lehet öreg, mégis a viselkedése lenyűgöző. Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, milyen lehet egy nagypapa, hiszen az enyém már azelőtt elhunyt, hogy én megszülettem volna. Végre megkaptam a választ a kérdésre.

- Jól van kedvesem. – mosolyog tovább töretlenül, a folyosóról előbukkanó férfivel nem törődve. – Sajnos az öreg Betsy nem életképes, így nem tudlak bevinni a városba, de Erick már dolgozik az ügyön. – kacsint az említettre, aki csak rezzenéstelen arccal bólint és kilép az ajtón. Figyelem alakját, ahogy elindul a sufni felé, majd eltűnik az épületben. – Azt javaslom, maradj itt arra a pár napra, amíg helyre nem jön a lábad.

- Biztosan nem lesz baj belőle, ha maradok? – pillantok bizonytalanul az ablak felé.

- Ugyan, kérlek. – kuncog fel. – Eriknek is megengedtem, hogy maradjon pár napot, és már tíz éve itt van. – kacag fel harsányan.

- Tíz éve? – csodálkozom el.

- Bizony. Egy esetlen kamasz kölyök volt, amikor ide tévedt. – kezd mesélésbe a férfi. – Megszökött, vagy eltévedt, nem tudom. Sosem firtattam. – von vállat és ezen őszintén elcsodálkozom. – Megengedtem neki, hogy maradjon néhány napot, amíg értesítem a hatóságokat. De nem volt hajlandó elmenni a rendőrökkel. Ugyanígy nem volt hajlandó a nevén kívül elárulni semmit. Pár nappal később, hogy a rendőrség elvitte – nagy küzdelem volt betuszkolni az autóba –, újból megjelent a verandán. Értesítettem a hatóságokat, hogy ne aggódjanak, a fiú nálam van. A nyomozás végéig meg is engedték, hogy én ügyeljek rá. Aztán kiderült egy rakás szörnyűség, és végül én lettem a fiú gyámja.

- És már akkor is ilyen mogorva volt? – kérdezem kíváncsian.

- Hogy mogorva volt-e? – nevet fel ismét. – Olyan volt, mint egy veszett kölyökkutya. Még a rendőrökbe is beleharapott, amikor azok be akarták ültetni a szolgálati autóba. – bizalmasan közelebb hajol. – Kérlek, ne említsd előtte, hogy ezt elmondtam.

- Nem fogom. – rázom meg a fejem elmosolyodva.

- No, és te, kedves Rebeca? Hogy kerültél ebbe az erdőbe?

- Csak Bec. – mosolyodom el. - Mondjuk úgy, hogy nem volt hová mennem, miután elvesztettem valakit, aki fontos volt a számomra. – felelem. – Szóval a nyakamba vettem a világot és elindultam valamerre, valahová. Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

Ekkor hideg fuvallat éri a tarkómat és bőröm megborzong, mintha jeges ujjak szorulnának a torkomra. Bennem reked a levegő és meghallom a suttogást.

„Ne mondj többet!”

Pár pillanatig sóbálványként ülök a tágas nappaliban a kanapén, szemben a barátságos orvossal, aki összeráncolt szemöldökkel figyel. A hang parancsoló volt, jeges és félelmetes, mégis úgy tűnik, csak én hallottam.

- Minden rendben van? – kérdezi Frederick, engem méregetve.

- Igen, minden rendben van. – préselem ki magamból kényszeredetten. – Csak egy hirtelen rosszullét. – próbálok könnyedén beszélni, mintha tényleg minden a legnagyobb rendben volna és nem rémültem volna halálra ettől az egésztől.

- Hozok neked pár pokrócot, ha a kanapé megfelel. – kel fel a fotelből az orvos, de látom rajta, hogy nem hisz nekem. Én sem hinnék magamnak a helyében.

De mit mondhatnék neki? Hangokat hallok a fejemben? Még a végén elvitet egy diliházba. Így is csak egy betolakodó vagyok itt, nem kell, hogy még furcsábbá váljanak a dolgok.

Nyitódik az ajtó, Erick lép be rajta. Hosszasan rám néz, mielőtt a konyha felé venné az irányt. Végignézem, ahogy megmossa olajfoltos kezét, iszik egy pohár vizet, benéz a hűtőbe és elővesz belőle valamit. Valamiért öntudatlanul is magához ragadja a figyelmem, és mindeközben úgy tesz, mintha nem venné észre, vagy abszolút nem érdekelné, hogy bámulom. Frederick halk köhintésére megrezzenek és észreveszem magam. Az öreg sejtelmesen elmosolyodik, míg az én arcomra a szégyen pírja kúszik fel.

- Ha szeretnéd, elmehetsz fürödni. – paskolja meg a vállam. – Gondolom, nem akarsz a kelleténél tovább vérmaszatos lenni.

Egy pillanatig elgondolkodom szavai értelmén, végül beugrik, hogy amikor a behemót lelőtte a szarvast, annak vére engem is összefröcskölt.

- Igen, egy fürdőnek nagyon örülnék. - nézek végig magamon.

- Erick segít majd eljutnod a fürdőig. - mosolyog szelíden az öreg.

- Nem szükséges. - lopva pillantok a konyhában ténykedő alakra. - Ha megmutatja melyik ajtó az, akkor én is eltalálok odáig.

- Nem szeretsz másokra támaszkodni. - állapítja meg.

- A nagyanyám szerint csak magamra számíthatok a nehéz időkben.

- Rendben van, nem akadékoskodok tovább. - emeli fel kezeit megadóan az orvos. - Ha elindulsz, a jobb kezed felől a második ajtó lesz a fürdőszoba.

- Köszönöm.

Derékig elmerülök a hátizsákomban, hogy egy kisebb hátizsákot húzzak ki belőle, amiben ruháim rejlenek. Ezzel a vállamon indulok a mutatott irányba, és bezárkózom a fürdőszobába. Megtámaszkodva a mosdókagyló szélén mosom meg az arcomat, hogy aztán gondterhelt tükörképemet méregessem.

- Üdv, én vagyok a hang a fejedben. - sóhajtom rezignáltan, aztán megnyitom a csapot és teleengedem a kádat.

Elmerülök a forró vízben és lehunyt szemekkel élvezem a fürdőzés minden percét. Fáradt vagyok és zavart. Nem értem mi történik körülöttem. Vajon mióta hallok hangokat? Lehet, hogy el kéne mondanom Fredericknek, de mégis csak idegenekről van szó. Nem tudom, hogy reagálnának, vagy egyáltalán mit szólnának az őrült tyúk meséjéhez. Na és ott van a pakliban az is, hogy nem bízhatok meg senkiben. Még akkor sem, ha voltak olyan kedvesek és befogadtak pár napra. És, hogy mi lesz ezek után? Azt majd elhozza a holnap.