1. fejezet
Draco Malfoy lehunyt szemekkel szívta be orrán a levegőt. Ajkának széle halványan megremegett a visszafojtott indulattól. Elege volt abból, hogy mindig kihasználják, megalázzák, becsapják. Csak azért, mert Malfoy. Kinyitotta a szemeit és karba tett kézzel nekitámaszkodott az ajtófélfának. Az előtte megjelenő kép sajnos nem vízió volt. Pedig remélte, és melegen ajánlotta a másik kettőnek, hogy az legyen. Lemondóan felsóhajtott és kifordult a hálószobából.
- Draco várj! Megmagyarázom! – kiáltott utána a nő.
De Draco nem volt kíváncsi a magyarázatra. Pálcájának egy intésével bezárta a szobába a lebukott párost. Egy ideje már sejtette, hogy megcsalja a neje, hiszen neki nem volt annyi ideje a házas életére, mint más varázslóknak. Auror volt és ez azzal járt, hogy sokszor hetekig nem látta a feleségét. Szerette a nőt, ehhez kétség sem fért, de a munkáját, ha lehet, még jobban.
Voldemort bukása után elhatározta, hogy erősebbé válik és nem vergődik tehetetlen bábként a nagyobb emberek kezei között. Gyűlölte a gondolatot is, hogy valaki ismét megfenyegesse a szeretteit és rettegésben tartsa azokat, akik fontosak a számára. Pontosan ezért választotta hivatásául azt, hogy ha nem is minden gonoszt, de amennyit képes, Azkabanba juttasson.
Ő soha nem volt rossz, vagy gonosz. Legalábbis nem akart az lenni, de a környezete elvárta tőle, sőt, kényszerítette arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy egy mardekároshoz illik. Nem csoda, hogy tele volt dühvel és féltékenységgel. Az ostoba griffendéles bagázs mindig önfeledt hangulata szinte az őrületbe kergette. Gyűlölte Pottert, mert nem kért a barátságából, és mert olyan pofátlanul jól szórakozott anélkül, hogy cseppet is törődött volna az ő, Draco jelenlétével.
De nem a Roxfortban voltak többé és az egész házak közötti rivalizálás ostobaságnak tűnt. Ostobaság is volt. Ennyi év távlatából az ex-mardekáros már rég rájött, hogy nem az határozza meg az embert, hogy a Roxfortban melyik házhoz tartozott. Megváltozott, és ezt vagy annak köszönheti, hogy a Sötét Nagyúr elpusztult, vagy annak, hogy kiszabadult abból a skatulyából, amibe akarata ellenére zárták. Régi rosszakarói csodálkoznának, ha tudnák, hogy Draco Malfoy nem egy hugrabuggossal és hollóhátassal kötött már barátságot, és hogy nem csekélyebb személyt tekinthet munkatársának, mint ősellenségét, Harry Tökéletes Pottert.
A megcsalt férfi végül elhatározásra jutott. Mikor visszament a hálóba, a szeretőnek már nyoma sem volt, és meseszép felesége kisírt szemekkel zokogott az ágy szélén ülve.
- Draco... - Nyöszörögte elgyötörten, ám a férfi oda sem figyelt rá.
Intett pálcájával és az ágy alól előcsúszott egy nagy utazóláda. Ezt a darabot azóta nem használta, hogy végzett a Roxfortban. A láda fedele felpattant és Draco újabb intésére a szekrényből sorra kiröppentek a ruhái, összehajtogatták magukat és egymásra feküdtek az utazóláda mélyén.
- Draco, ne hagyj el! Kérlek! Könyörgöm! - A nő most felpattant helyéről és kétségbeesetten csimpaszkodott bele a karjába. - Csak téged szeretlek!
- Violet – fordult komoran a szőke felesége felé. - Én is szeretlek téged - törölte le a nő könnyeit lágyan. - De te is tudod, ahogyan én is, hogy soha nem leszek képes megadni neked azt, amire vágysz.
- Ha... ha... - habogta a nő kapaszkodót keresve. - Ha otthagynád a Minisztériumot és más munkát keresnél...
- Ezt nem kérheted tőlem.
- Akkor mondd meg, mit tegyek? - zokogott fel Violet.
- Légy boldog, felejts el - válaszolta a férfi, azzal kezébe fogta az utazótáskát és hoppanált.
><><><
Az épület hangos, a szoba apró volt. Dracónak nem volt ugyan szüksége arra, hogy meghúzza magát a Foltozott Üstben, hiszen bárhová mehetett volna, de mégis úgy döntött, hogy ezt a helyet választja. Itt senki nem fogja keresni. Háborítatlanul merülhet el a gondolataiban és az önsajnálatban is. Hamarosan egyébként is újra jelenése van a Minisztériumban, hogy felvegye a következő munkát. De most jól esett neki egy kicsit keseregni és észrevétlenül ücsörögni egy félhomályos sarokban, miközben lustán kortyolgatta a társaságául szolgáló lángnyelv whiskyt.
- Malfoy?
A döbbent hang közvetlenül mellőle érkezett. A szőke varázsló felnézett, aztán köszönésképp biccentett a másiknak.
- Potter.
- Nem tudtam, hogy itt is meg szoktál fordulni - mondta csodálkozva Harry. - Leülhetek, vagy menjek a fenébe?
- Szolgáld ki magad - intett az üresen ácsorgó szék felé a kérdezett és Potter helyet foglalt vele szemben. - Én sem tudtam, hogy valaha is meg fogok itt fordulni - mosolyodott el Draco keserűen.
- Valami baj van? Zambini állapota romlott?
- Blaise, ő... - Draco szünetet tartott, ahogy elgondolkodva belenézett a mézszínű italba. - Azt mondják, hogy ha helyre is jön, soha többé nem dolgozhat aurorként - sóhajtott fel.
Blaise Zambini Draco társa volt, ám a legutolsó alkalommal, mikor egy sötét varázslót üldöztek, az átkozott kurafi túszul ejtette Zambinit és cruciatus átokkal félőrültre kínozta a férfit. Draconak egymaga kellett szembeszállnia a varázslóval és végül az Azkabanba juttatnia. Mikor visszatért a Minisztériumba, közölték vele, hogy jót tenne neki, ha pár hétig otthon pihenne.
- Ez rettenetes - komorodott el Harry is. Egy darabig fürkészte a vele szemben ülő arcát, aztán ismét megszólalt. - Van egy olyan érzésem, hogy másvalami is szerepet játszott abban, hogy most itt ülsz.
- Éles a négy szemed, mint mindig, Potter - húzta el a száját Draco, hogy aztán bűnbánóan elfintorodjon.
Nem voltak már többé ellenségek Potterrel. A gyűlölet megenyhült közöttük, végül elenyészett. Akik ismerték őket, azt mondták, egész jó barátokká váltak.
- A whisky beszél belőled - nyúlt a pohár után Harry és elvette Draco elől. - Mi történt? - ráncolta össze szemöldökét komolyan.
A nagy Draco Malfoy majd pont neki fogja kiönteni a szívét! Annak az embernek, akivel annyi éven át riválisok voltak. Igen, pontosan neki. Mert Harry Potter azon kívül, hogy jó hallgató fél volt, megbízható is. A nyavalyás griffendéles jellemvonások még mindig kiérződnek. Az elkeseredett szőke varázsló pedig beszélni kezdett. Harry arca mindinkább elkomorodott, és amikor Draco a mondandója végére ért, ő együtt érzően megveregette a vállát.
- Nem ezt érdemelted volna – ingatta meg fejét Potter és visszatolta Draco elé a poharat, majd rendelt magának is.
- Te meg mit csinálsz Potter? – kérdezte megütközve Draco.
- Szolidarítok veled – felelte amaz.
- Szolidarítasz? – horkantott fel. – Nem is szoktál inni!
- Hallottad már azt a mondást, hogy ökör iszik magában? – mosolyodott el a férfi. – Védem az önbecsülésedet. Egy Malfoy nem engedheti meg magának, hogy ökörnek hívják.
- Követhetetlen a logikád Potter – sóhajtott fel a másik, aztán koccintott az előtte ülővel és belekortyolt a whiskybe. A pohár talpa halkan koppant az asztal lapján, ahogy a szőke varázsló most komolyan nézett fel a másik szemeibe. – Te bennfentes vagy.
- Attól függ, hogy mire gondolsz.
- A Minisztériumra.
- Mi van a Minisztériummal?
- Erre lennék kíváncsi én is. Belelátsz a vezénylésbe? Ki lesz a társam Blaise helyett, ha visszamegyek?
- Nem tudom – vallotta be a kérdezett.
- Remélem, nem sóznak a nyakamba valami szerencsétlent – fintorodott el Draco és igyekezett elnyomni a benne feltörni készülő mardekárost.
Harry röviden felnevetett.
- Tanultak a korábbiból. Biztosan olyasvalakit rendelnek melléd, aki képes kezelni a borzalmas természeted.
- Borzalmas természetem? Kikérem magamnak!
Draco felháborodása olyan hamar elszállt, ahogyan jött, mikor az őt fürkésző zöld szempárba nézett.
- Van hova menned? – kérdezte Harry.
- Van, de nem tartok rá igényt. Jövő hétig itt maradok, aztán felveszem a munkát újra.
- És jól is leszel? – nyomatékosította kérdését a fekete hajú. A szőke válaszképp büszkén vállat vont. – Draco, szerintem itthon kéne maradnod még egy ideig. Az elmúlt időszak nagyon nehéz volt számodra. Helyre kellene jönnöd lelkileg.
- Óh, igazán meghat az aggodalmad Potter, de nincs szükségem a tanácsaidra. Ha itthon maradnék, belefojtanám magam az alkoholba és utána azért nem engednének vissza. Így legalább hasznosabbal is tölthetem az időmet az önsajnálat helyett.
- Rendben van, te tudod – hagyta rá a dolgot Harry, aztán felkelt az asztaltól. – Ne igyál többet! – javasolta, majd egy biccentés kíséretében távozott a Foltozott Üstből.
><><><
Harry Potter elgondolkodva ült Abszol úti lakásának dolgozószobájában. Valami nem stimmelt az üggyel, amin dolgozott. Általában úgy jöttek a kezei közé a nyomok és bizonyítékok, mint a vízfolyás, miután megtalálta az ok-okozati összefüggéseket, de most elakadt. Görnyedt a pergamenek fölött, bújta a Reggeli Próféta archív lapjait, hosszú órákig fürkészte a varázslóról készült képeket, de az ügy nem akart összeállni. A sötét varázsló, akit elkapni készült, vagy egy megátalkodott lángelme volt, vagy teljesen ártatlan. A kirakós darabjai megvoltak, csupán egy hiányzott, a legfontosabb. Úgy érezte meg vannak kötve a kezei és nem cselekedhetett meggondolatlanul sem.
Frusztráltan, sóhajtva kelt fel az asztal mellől és az ablakhoz lépve lenézett az utcára, ahol boszorkányok és varázslók siettek dolgukra, Harry gondjáról mit sem tudva. Gondterheltségét az sem enyhítette, hogy gondolatai időről időre visszatértek a Foltozott Üstben ücsörgő varázslóhoz. Malfoy nagy megrázkódtatásokon ment keresztül az utóbbi időben. Harry elképzelni sem tudta, miken mehetett keresztül a szőke férfi, mikor Zambinit igyekezett megmenteni, és Draco sem volt hajlandó beszélni róla. Bár Harry olvasta a jelentését, a szőke férfi abban sem tért ki a részletekre és úgy tűnt, mélyen titkol valamit. Zambini nincs kihallgatható állapotban, nincs önmagánál. A sötét hajú varázsló, aki Draco Malfoy legjobb barátja volt, most emberi roncsként vegetál a Mungóban.
Harry levette szemüvegét és megmasszírozta orrnyergét. Az utóbbi időben bármihez is nyúl, megfeneklik benne. Talán Kingsley-nek van igaza és pihenésre volna szüksége, de nem hagyhatja itt az ügyet megoldatlanul. Szemöldök ráncolva nézett vissza az íróasztalra. Lassan körvonalazódott a fejében a gondolat és az ötlet. Felnézett a faliórára és önigazolásképen bólintott egyet magának.
Nem szeretett bejárni a Minisztériumba. A hatalmas előcsarnokot már rég nem találta lenyűgözőnek, a ráköszönő, vele kezet rázó, neki kalapot emelő varázslókból és boszorkákból is elege volt. Már a kezdetek óta úgy viselkednek vele, mintha valami kibaszott hős lenne és ezt gyűlölte. Mert Harry Potter hőstette mellett eltörpült a gyászoló családok segélykérő sikolya, a meggyilkolt varázstudók és muglik áldozata, az ő, Harry közeli barátai, akik életüket adták őérte. Igen, Harry Potter leginkább önmagát gyűlölte és az őt körüllengő hírnevet.
Beszállt a liftbe, amely elvitte a kívánt emeletre. Mindenki megbámulta, ahogy végighaladt a folyosón. Már kezdett beletörődni, hogy ez mindig így lesz. Hiszen most már úgy emlegették: Harry Potter, aki kétszer is legyőzte Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén.
- Harry Potter - köszöntötte az ajtón belépő aurort szívélyes mosollyal Gawain Robards.
- Uram - viszonozta a köszönést Harry egy apró biccentéssel.
Az irodában ücsörgő, dísztaláros férfi az aurorok parancsnoka volt, bár inkább volt tekinthető politikusnak, mint aurornak. Harry jó esetben csak nagyon ritkán találkozott vele, mert Gawainnak számos asszisztense volt, akik közreműködésével úgy irányíthatta imádott aurorjait, hogy neki fel sem kellett kelnie kényelmes íróasztala mögül.
- Foglalj helyet! - kínálta rezzenéstelen arccal a szemüveges varázslót. Tudta, hogy Harry cseppet sem kedveli és a nyavalyás, zöld szemeivel átlát rajta, így meg sem próbálta színlelni, hogy kedveli a Kis Túlélőt. Nem is ez volt a dolga. A főnöke volt, és amíg Harry Potter azt tette, amit ő mondott, addig a dolgok a lehető legnagyobb rendben voltak. - Minek köszönhetem a látogatásodat?
Harry leült, majd komolyan a parancsnokra meredt. Nem, ő nem volt szent és sérthetetlen, s ha a helyzet megkívánta tudott alattomos és számító lenni. Nem fog becsületeskedni és szerénykedve kerülgetni a témát, míg szemérmesen el nem éri mondandójának lényegét. Tehát nem is fog köntörfalazni.
- A befolyásomat szeretném kihasználni - válaszolta határozottan.
- A befolyásodat? - nevetett fel röviden, kényszeredetten az auror. - Mégis milyen téren? - kérdezte óvatosan.
- Ne aggódjon parancsnok úr, nem az ön állására pályázom - felelte lesajnálóan Harry. Ki nem állhatta az ilyen tenyérbemászó embereket. - A vezényléssel kapcsolatosan lenne pár kérdésem, illetve kérésem.
- Mesélj fiam - sóhajtott Robards. Igyekezett leplezni, de hangjában megkönnyebbültség bujkált.
- Elakadtam az ügyben, amin dolgozom. Szükségem lenne egy társra, és javaslatom is volna.
- Kingsley Romániában van...
- Draco Malfoy - vágott a férfi szavába türelmetlenül. - Draco Malfoy - ismételte meg magát nyomatékosításképen. - Kiváló auror. Szükségem van a szubjektivitására. Valami fölött elsiklok, és egyedül nem jövök rá, mi az, amit nem veszek észre. Jelenleg neki sincs társa. Őt akarom! - szögezte le ellentmondást nem tűrően.
- Draco Malfoy? - kérdezte meghökkenten Gawain. - Máris itt az ideje, hogy visszajöjjön? Sajnálatos, ami Blaise Zambinivel történt. Nem jósolnak neki sok esélyt a felépülésre.
- Parancsnok úr! - szólt rá élesen Harry.
- Igen, bocsánat. Elkalandoztak a gondolataim. Rendben van Potter, megkapod, amit kértél. Sok sikert a sárkányszelídítéshez.
Harry minden további udvariaskodás nélkül felkelt az asztaltól. Elköszönt és amilyen gyorsan tudta, elhagyta a Minisztérium épületét. Tulajdonképpen elégedett volt magával. Két legyet üthet egy csapásra. Malfoy segíthet neki elkapni a varázslót, és Harry akár még arra is fényt deríthet, mi is történt pontosan Zambinivel.
Draco Malfoy valóban lángelme volt az aurorok között, s ez mellett nem csak az esze vágott, hanem az átkai is, ha arra került sor. Már mindenkinek bebizonyította, hogy teljesen normális varázsló, és hogy egy Malfoy is képes kiszakadni az előítéletek fogságából. De mások nem voltak ott, mások nem látták azt a gyáva, reszketeg lángot a szürke szempárban, mikor egymásnak támadtak a roxforti mosdóban. Ők nem látták azt a kétségbeesett, könnyáztatta arcot, amikor Dumbledore meghalt. És ugyanígy nem látták azt sem, amikor Draco Malfoyt elégedett ölelésébe vonta a Nagyúr. Harry nem bízott benne, és úgy gondolta, soha nem is lesz képes megbízni. Malfoy egy görény volt annak idején. Soha nem viselte jól, ha nyomás alá helyezték. Ki tudja, mikre képes, ha megfélemlítik? Csak ő, Harry tudja. És pontosan ezért is akarja szemmel tartani a férfit. Nem tudja megbocsátani neki az árulását Dumbledore ellen, aki még utolsó pillanataiban is olyan szeretetteljesen pillantott végig a jelenlévőkön, mintha mindenkit a keblére akart volna ölelni. Tekintetéből csak úgy sütött: „Semmi baj.” Aztán az idős igazgató teste összecsuklott a zöld fényben és zuhanni kezdett, egyre csak zuhant a mélybe. Harry legszívesebben mindenkit kivégzett volna az ott lévők közül, de a gyász és a sokk, olyan szinten megbénították tagjait, hogy hosszú ideig képtelen volt reagálni bármire is.
A sors pedig most úgy hozta, hogy Draco Malfoy a társa lett. És bárki mérget vehetett volna rá, hogy ha Malfoynak valami köze volt Zambini jelenlegi állapotához, akkor Harry Potter biztosan ki fogja azt deríteni.
1. fejezet
Nincs hozzászólás.