A káosz kapui

Zajra ébredek. Mint megannyi őrült méh. Valami zúg, valami duruzsol. Lüktet a levegő. A szekrény felől jön. Ajtajai mögül fény szűrődik ki. Testem magától mozdul, a szekrényhez lépek, s kitárom annak ajtaját.
A hangorkán belemar fülembe, szaggatja hajam, és darabokra robbantja tüdőm. Ruháim mind eltűntek. Helyükön mélység és fényvihar. Szemeim lassan hozzászoknak a fényárhoz. Talaj tűnik fel szemeim előtt. Képlékeny, ruganyos talaj.
Alatta, rajta, fölötte élőlények. Rusnyák, rémítőek. Hemzsegnek. Nyákos bőrük pikkelyes, vagy opálosan áttetsző. Itt-ott látszanak szerveik bőrük rejtekében. Szemeik vizenyősek, gonoszak. Üvöltenek, morognak, nyüszítenek.
Nem bírom róluk elszakítani tekintetem. Túl sok, avagy túl kevés -netán csonka- végtagjaikkal engem fenyegetnek, felém kapnak. Ki akarnak jutni abból a rémálomból, mit hátborzongató, fojtó lila köd vesz körül. Rémülten végom be a szekrény ajtaját.
Csakhogy már túl késő. Elszabadul a pokol...