A bűnöd Én vagyok

Prológus

Az utcai lámpa fénye kifakultan világította meg a színes taréjokat, de a szegecses bőrkabátok szinte sziporkáztak. Egy csapat fiatal talált magának szórakozást. Mindnek acélbetétes volt a lábán. Kemény punkoknak tartották magukat, pedig csak bajkeverő kölykök voltak. Csapatostul mindig könnyebb érvényesülni. Szórakozásuk tárgya egy fiatal lány volt. Csinos, kellemes vonású, ám cseppet sem kihívó. A srácok sem készültek tömeges erőszaktételre, ahhoz túl gyávák voltak. Egyszerűen csak cirógatta büszkeségüket a köztük remegő lány rémült arca, reszkető tagjai. Hahotáztak, gúnyolódtak, fölényesnek és mindenhatónak érezték magukat.

- Hagyjatok békén! - kérte a lány reszkető hangon.

Eltolta magától azt a fiút, aki a legközelebb állt hozzá, azonban csuklójára vasmarok szorult. Egy másik fiatal, utálatos vigyorral húzta közelebb magához. Többen is felröhögtek. A lány sírni kezdett. Ő csak haza akart menni a munkából. Magában ezerszer megfogadta, ha ezt túléli, soha többé nem túlórázik többet. Helyzete mégis kilátástalan volt, s hacsak nem járt volna arra egy hős, hogy megmentse, semmi esélye nem lett volna a menekülésre.

Liamnek semmi dolga nem volt az előtte felbukkanó alakokkal. Azon kívül, hogy keresztezték az útját. Pár lépésre állt meg a rendbontók kis csapatától és az érdektelenek nyugalmával figyelte az eseményeket. Soha nem volt hős alkat szolgálaton kívül, bármennyire is elítélendő az ilyen, így esze ágában sem volt a lány segítségére sietni. Nem volt ostoba, tudta, hogy ő járna a legrosszabbul, ha most közbeavatkozna.

Felsóhajtva nézett körbe, hátha van esélye kikerülni őket, bár ez csak úgy lett volna megvalósítható, ha lelép a forgalmas útra. Elüttetni nem akarta magát.

- Te meg mit bámulsz? - dörrent rá egy hang a tömegből és a taréjos fejek egymás után fordultak Liam irányába.

- Tovább menni. - felelte a férfi vállat vonva.

- Tovább akar menni. - nevetett egy másik tag. - Nem látod, hogy zavarod a szórakozásunk?

- De. - bólintott Liam, azzal farmerja zsebébe csúsztatta kezeit és elindult a járdát elfoglaló csapaton keresztül, amit döbbent, helyenként megrökönyödött tekintetek kísértek.

A fiatalokat letaglózta a meglepetés ereje; egy egész pillanatig képtelenek voltak felfogni, hogy a köztük elhaladó férfi, tényleg ilyen bátor, de aztán persze közrefogták és elállták a férfi útját. Még csak össze sem kellett beszélniük, mintha kollektív tudattal rendelkeztek volna, egy emberként mozdultak, hogy elkapják Liamet.

- Ne arcoskodj öregem. - sziszegte arcába egy zöld taréjjal rendelkező fiú, akinek ajkaiban, orrában, szemöldökében pearcingek egész kis gyűjteménye sorakozott.

Liam elkomorodva nézett körül. Ez tényleg nem az az este volt, mikor békében hazaérhet. Voltak ilyen napjai, de mindig sikerült kimagyaráznia magát. Ma mégis elvette minden kedvét az, ami Travis-szel történt. Ajkait pengevékonyra húzta és válasz nélkül tovább indult. Vállával nekiütközött egy tagnak, az első ököl ekkor találta el az arcát.

- Meg akarsz halni?! - üvöltötte egy tetovált arcú.

- Mi lenne, ha befejeznétek a nagyfiús viselkedést és visszamennétek a homokozóba játszani? - kérdezett vissza.

Még egy ütés. Ez a gyomorszáját érte. Az ütés erejétől és a fájdalomtól összegörnyedt. Felköhögött és ökölbe szorultak kezei, ám ideje sem volt felegyenesedni és viszonozni az ütést, egy ököl ismét eltalálta az állkapcsát. Fogai összekoccantak és elharapta a nyelvét. Vérének fémes ízével a szájában arra gondolt, hogy ez nagyon nem az ő napja. Ha ráért volna még sajnálja is magát, csakhogy nem volt rá ideje. Ütések egész ostroma zúdult rá. Az ismeretlen lány így megmenekült, de ahogy Liam sem segített rajta, ő sem riasztotta a hatóságokat, csak zaklatottan elszaladt.

Valaki a térdhajlatába rúgott kemény bakancsának orrával és ettől a földre kényszerült. Most már lábak is taposták az ütések mellett. Szitkok reppentek el a feje fölött, gúnyos, elégedett kacajokat hallott. Aztán már csak vérének zúgását. Egyikük fejbe rúgta, biztos volt benne, hogy felrepedt koponyáján a bőr. Egy ütés következtében eltört az orra, háta libabőrös lett, mikor meghallotta a reccsenést. Egy újabb cipőtalp ismerkedett meg sötét hajú fejével és Liamre végre ráborult a tudatlan sötétség.

Arra eszmélt fel, hogy sajgott mindene és nagyon fázott, mert eleredt az eső. Legalább a vért lemosta az arcáról. Fájdalmasan felnyögve kényszerítette magát arra, hogy felüljön. Oldalába belenyilallt a kín. Ösztönösen szorította oda tenyerét, ha el nem is tört, de biztosan megzúzódott pár bordája. Szabad kezével benyúlt kabátjának belső zsebébe és kivette belőle azt a doboz cigit, amit csak vész esetére tartott magánál. Már több, mint fél éve nem dohányzott, de ez a kis doboz mindig ott lapult a zsebében az ilyen alkalmakra várva. Azonban minden szál koporsószög eltörve, vagy átnedvesedve lapult a papírdobozban.

- Ez tényleg nem az én napom. - morogta, majd elhajította a dobozt.

Szemöldök ráncolva gondolkodott el azon, hogyan is úszhatta volna meg, hogy ilyen siralmas állapotba kerüljön. Mondhatta volna, hogy rendőr és mind le vannak tartóztatva, de épp aznap vették el a jelvényét és függesztették fel határozatlan időre, így semmit nem tudott volna felmutatni. Pont az ilyen kölykök keserítették meg az életét nap, mint nap. Nem volt több egyszerű járőrnél, de a bandaháborúk és verekedések mindennaposnak számítottak. Pár nappal korábban is kénytelenek voltak két háborgó csapat közé állni.

Liam ült a volánnál, mindig ő vezetett. Travis az anyósülésen ülve hallgatta a rendőrségi rádiót, közben dőlt belőle a szokásos sületlenség. Mint mindig, most is az asszonyról meg a gyerekről beszélt.

- Istenemre mondom, az a kölyök egy született zseni.

- Szóval az anyjára ütött. - vigyorgott társára a sötét hajú rendőr.

- Most mit szépítsünk ezen? - vont vállat suta mosollyal Travis, majd rövid hallgatás után hozzátette. - Neked is kéne Liam.

- Micsoda? - kérdezett vissza a férfi.

- Feleség, gyerekek... család. - enyhült meg Travis mosolya.

- Hány éve is vagyunk társak?

- Öt.

- Ismersz?

- Legjobb tudásom szerint, igen.

- Akkor a választ már tudod is. - biccentett Liam saját magának.

- Nem vagy magányos? Nem szomorít el az üres lakás, mikor hazaérsz? El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehet.

- Mert velem ellentétben, neked óriási szíved van.

- Ezért vagy te mindig a Rossz Zsaru? - nevette el magát Travis, s Liam ajkaira is mosoly kunkorodott.

Nem sokkal a szolgálati idejük lejárta előtt kaptak egy riasztást, miszerint az ő közelükben esett egymásnak két, fiatalokból álló banda. Se perc alatt odaértek, s mivel Liam nem a kedvességéről volt híres, autóval hajtott a hadakozók közé. A fiatalok úgy rebbentek szét, mint a tyúkok, ha rókát látnak. A két rendőr kiszállt a járműből és Travis figyelmeztette a fiatalokat, hogy a rendőrség megérkezett, s ha egyikük sem akar sittre kerülni, abbahagyják egymás csépelését. Szavai azonban süket fülekre találtak, de a két banda legalább abban egyetértett, hogy új ellenség került a szemük elé. A rohadt zsarukat amúgy sem szerette senki, zabálják a fánkokat az adófizetők pénzén és szemet hunynak az igazán kemény bűnözők tettei fölött. Egyértelmű volt tehát a kölykök számára, hogy meg kell leckéztetniük a két férfit.

Mivel a bandatagok között javarészt kiskorúak voltak, nem használhatták a fegyverüket. Liam mindig is gyűlölt verekedésekbe keveredni, de ha a munkája ezt kívánta tőle, nem tehetett mást. Nem bántotta különösebben a kölyköket; rövid úton tette őket eszméletlenné. De ekkor kés villant az egyik elvetemült kezében és Liam premier plánban nézhette végig, ahogy társát megkéselik. A vadászkés pengéje olyan könnyedén szakította fel Travis egyenruháját és hatolt a testébe, mintha csak vajban merült volna el. A termetes suttyó riadtan engedte el a kés markolatát, hátrált pár lépést, aztán sarkon fordult és elfutott.

- A kurva életbe! - kiáltott fel Liam és társa segítségére sietett.

A férfi fájdalmas fintorral bámulta a testéből kiálló kést. Sokkot kapott és sem az elméje, sem a szervezete nem dolgozta még fel, hogy mi történt vele. A dulakodás alábbhagyott, végül teljesen abbamaradt és közel húsz rémült gyerek figyelte, ahogy a rendőr testéből ömlik a vér. Travis lábai ekkor mondták fel a szolgálatot és esett össze a földön. A srác keze megremegett és kétségbeesve emelte maga elé tenyereit, megadóan és elveszetten. Anyátlanul bámult Liamre, akiben a düh, a felháborodás, az adrenalin és a társa élete iránt érzett félelem olyan elemi erővel virágzott fel, hogy képtelen volt emberként gondolkodni. Behúzott neki és érezte, ahogy hosszú ujjainak ízületei megroppannak, mikor találkoznak a fiú állkapcsával.

A rendőrautóhoz rohanvást durván félrelökött, vagy leütött pár kölyköt. Lüktető koponyával jelentette be a sérült rendőrt. Erősítést kért, vagy legalább egy mentőt. Villámló tekintettel fordult a még mindig kábán ácsorgó tinik felé, akik jöttére úgy rezzentek össze és rebbentek szét a szélrózsa minden irányába, mint szarvascsorda, mikor farkas közeleg. És Liam, akit csak ért, ütött. Mire a mentőautó szirénája elhallgatott és kiérkezett egy másik járőrkocsi, nem kevesebb, mint tizenkét fiatalt vert eszméletlenre, beleszámolva azokat is, akiket korábban tett eszméletlenné. Társainak kellett lefogniuk őt, még bilincset is kapott, hogy ne tomboljon tovább. A férfi még hátracsavart kezekkel is őrjöngött. Travis nem csak a társa volt, hanem a legjobb barátja is.

Az ezek után történtekre zavaros félhomály borult elméjében. Pár villanás arról, hogy bevitték az őrsre és a főnök üvöltözött vele, ködös emlékek a Travis mellett átvirrasztott éjszakáról, s hogy neki, Liamnek kellett megnyugtatnia a feleségét, és kislányát, hogy minden rendben lesz, mikor ő maga is kételkedett szavainak igazságában.

Másnap nem ment be dolgozni, a kórházba kívánkozott Travis mellé. Bár társa túl volt az életveszélyen, nem ébresztették fel a mesterséges kómából. Amúgy sem volt semmi keresnivalója a kórházban. Nem tartozott a családtagok közé, így végül nem látogatta meg társát. Az ezt követő napon bement az őrsre, hogy megírja a jelentését, ám ahogy leadta a nyavalyás papírokat, a kapitány újból behívatta. Ezúttal is magából kikelve üvöltözött vele, hogy a kölykök szülei perelni fognak, amiért ilyen csúnyán elbánt velük. Ekkor vették el a jelvényét és a fegyverét, határozatlan időre felfüggesztették. Bezzeg azok a nyomorult kölykök elég tökösek voltak ahhoz, hogy leszúrják Travist, és most mégis Liam a bűnös, hogy megleckéztette őket. Iskolába járni nem hajlandóak, de minden rohadt jogukkal tisztában vannak. Akkor sem kapnának többet egy ejnye-bejnyénél, ha Travis meghalt volna. Ez pedig mérhetetlenül dühítette a férfit.

És most itt ült, fájó bordákkal, törött orral, sajgott minden porcikája, az eső lassan már a lelkét is eláztatta, s Liam képtelen volt összekaparni magát a földről. Talán pont ezt nevezik karmának. Hülyére verte pár utcagyerek, mert korábban ő is hülyére vert pár utcagyereket. Nem merült el az önsajnálatban, ez messze állt tőle, de kétségtelenül gondolkodóba esett, hogy fog elbotorkálni egy forgalmasabb helyre, hogy leintsen taxit és kórházba vitesse magát. Apropó taxi! Kabátja másik belső zsebébe nyúlt – a cigis zsebbel szemköztibe –, csak hogy megbizonyosodjon róla, hiányzik a tárcája, ami egyet jelentett azzal, hogy minden egyéb okiratának is lába kélt.

Kipp-kopp... vagy inkább pliccs-placcs. Léptek koppantak a vizes betonon. Léptek, melyek közeledtek a sikátorhoz, s nem haladtak tovább, mikor az alak elérte a szűk bejáratot. Az éjszakának hála, a fickó is a sötétbe burkolózhatott, fején kapucni, két keze kabátja zsebében. Egy újabb kétes alak, aki kirabolhatta volna Liamet, a férfi legalábbis erre gondolt. Az ismeretlen hosszasan ácsorgott és figyelte a földön ülőt, végül egész testével felé fordult és bakancsának talpa lucskosan koppant egyre hangosabban. Lassú, elnyújtott léptekkel közeledett, aztán közvetlenül a rendőr előtt állt meg. Bőrkabátjáról csurgott a víz, az arca nem látszott, és nem szólalt meg.

- Nincs nálam semmi. - törte meg a csendet Liam.

- Csak az életed. - felelte dallamos, meghökkentően kellemes hangján az idegen.

- Rendőr vagyok.

- Nem. - ingatta meg a fejét. - Csak egy bajba jutott, elesett ember vagy. - leguggolt. - Remény nélkül, motiváció nélkül... Élni akarás nélkül.

Liam ekkor halványan derengő szemek fényét vélte felfedezni a kapucni sötétjében. Nem vörös tekintet volt, ahogy a városi legendákban szokott az emberevő szörnyeknek; nem, a tagnak ezüstösen szürke, acélos szemei voltak. A rendőr különösnek tartotta, hogy nem érezte magát fenyegetve a közelében, az idegen szavainak ellenére sem gondolta azt, hogy az előtte guggoló az életére törne.

- Lucian vagyok. - mutatkozott be. - Valószínűleg az utolsó ember, akivel találkozol, mert nagyon egyedül vagy, én pedig nagyon éhes.

- Elég volt a szívatásból selyemfiú. - morrant fel Liam. - Ha már itt vagy, segíts fel és hívj nekem egy taxit.

Lucian elnézően felkuncogott, mint egy szülő, ha gyermeke butaságokat beszél. Jól láthatóan szórakoztatta a másik férfi nyomora.

- Velem, vagy magaddal akarod elhitetni, hogy erőfölényben vagy? - tette fel a költői kérdést, amire nem várt választ. - Viseld büszkeséggel az utolsó perceidet.

Kezei kicsusszantak zsebének rejtekéből, hogy Liam vállain állapodjanak meg. A rendőr várakozással vegyes feszültséggel figyelte Lucian minden mozdulatát. A kapucnis pedig álla alá nyúlt, s elfordította a fejét. Liam elkapta a fickó csuklóját, de oldalába belenyilallt a fájdalom, s felszisszent. Szeme sarkából figyelte, ahogy a sötét alak mind közelebb hajol a nyakához. Érezte a másik leheletét kihűlt bőrén, aztán száraz ajkak érintették, s őt kirázta a hideg. Végül Lucian fogai belemélyedtek nyakába, és Liam csupán arra tudott gondolni, hogy ilyen a mesében sincs. Hogy pont vele történjen ekkora képtelenség? Felkiáltott, mert igenis fájt, ahogy az idegen fogai feltépték nyakán a bőrt, csakhogy hozzájuthasson tulajdon véréhez. Az ostoba filmekkel ellentétben ő nem érzett földöntúli gyönyört, sem erotikus izgatottságot. Dühöt és zavarodottságot annál inkább.

Azt mondják, mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az egész élete. Liam soha nem hitt ezekben a szarságokan, mégis, ahogy ott ült a sikátor mélyén, s egy – feltehetőleg – nem ember szívta a vérét, emlékek özönlötték el egész tudatát. Képek, érzelmek, hangok, illatok. Egyre gyengébbnek érezte magát, s így halványultak el szemei előtt a sikátor körvonalai is.

Az ajkak elszakadtak a nyakától. Lucian megtartotta az összecsuklani készülő testet, elkapta Liam arcát és a félig ájult férfit rákényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Ki vagy te? - kérdezte, de a rendőr nem felelt.

A férfi bódultan követte figyelemmel, ahogy Lucian megsebzi saját csuklóját, majd az ő szájához tartja. A meleg vércseppek visszarángatták a valóságba, s ő elrántotta a fejét.

- Idd meg! - utasította a másik és szinte ajkai közé erőszakolta vérző csuklóját. - Így nem veszem hasznodat.

A vér fémes íze nem volt idegen Liam számára, csupán az, hogy ezúttal nem kiköpte, hanem engedelmesen nyelte. Egyik kortyot a másik után. Most már holt biztos volt benne, hogy álmodik, így nem feszélyezte a tudat, hogy egy idegen vére csorog le a torkán. Lucian elvette a kezét a férfi ajkaitól, és várakozóan nézett rá.

- Mire vársz? - kérdezte Liam rekedten.

- Arra, hogy meghalj. - érkezett az egyszerű felelet.

A sötét hajú férfi rosszallóan felhorkantott, többre nem futotta neki, aztán zsibbadni kezdtek az ujjai. Az érzés egyre feljebb kúszott a karjaiban, sőt lábaiban egyaránt. Végig a hasfalán, gerince mentén és nem maradt más utána, csak jéghideg, görcsös fájdalom. A szíve már csak minden második ütemre dobban, egyre lassabban, egyre megerőltetőbben. Légszomj kerítette hatalmába, és hiába vett mély levegőt, tüdeje képtelen volt annyira kitágulni, hogy ellássa az agyát oxigénnel. Szédülni kezdett és az egyetlen biztos pontba kapaszkodott béna, görcsös ujjakkal, Lucianbe.

Mintha egy élő méhkaptár fészkelte volna be magát a koponyájába.

Egy újabb kósza dobbanás.

Az arcizmai megmerevedtek. Kezei lehulltak és sután landoltak a vízben.

Még egy szívdobbanás

A tüdeje feladta a szolgálatot, nem mozdult többé. A fejében megszűntek létezni a gondolatot, csupán a zsongás folytatódott, mint egy megakadt lemezen.

Az utolsó dobbanásnál megértette, miért mondják azt, hogy a halál jéghideg. Aztán már nem volt más, csak a sötétség.