Férfi az éjszakában

Éjszaka van. A felhők eltakarják a csillagokat, a Holdat. Kopár fák szegélyezik a lámpák által megvilágított havas utat. Pár méterrel előtte egy kóbor kutya szalad bele a sötétségbe. A hó szállingózni kezd, majd egyre nagyobb pelyhekben szakad. Aztán megérkezik a könyörtelen Északi Szél. Beletép hosszú köpenyébe és játszani hívja éj fekete tincseit. Állja a jeges, pengeként vágó szelet. Maga a környék sem túl barátságos hangulatú. A házak is inkább csak lepusztult romok. Már senki sem lakik ebben az apró, isten háta mögötti koszfészekben. Aztán rá szánja magát és elindul az omladozó házak szűk gyűrűjében, hogy végre megtalálja, amit már annyira régóta keres. Lassan, megfontoltan lépdel. Betolakodónak érzi magát ebben az oly rég érintetlen falucskában. De nem állhat meg. Érzi, hogy itt van az a valami. Igen, itt van. És hívja őt. Ő pedig meg akarja találni. Mögötte a lámpák sorra hunynak ki, durran szét izzójuk. Aztán az utca teljes sötétségbe borul. Semmi sem szól, minden mozdulatlan. Csak a szél fütyül a házak között. Megérkezett. A félig kidőlt kovácsoltvas kapuk, a komor sötétségbe vesző apró halmocskák. És a domb tetején a kripta.