Üdv!

Mielőtt belevágnátok, hadd említsem meg, hogy az egész, rövid iromány kettő darab mondat köré épült. Mint ahogyan azt a [Hit] című történetnél is tapasztalhattátok, kaptam két mondatot, ami köré egy történetet kellett kerekítenem. Az első mondat ez volt: "Ha valaha szabad lehet az ember, hát akkor az a képzelete.". A második pedig ez: "Bárcsak mindig esne, hogy tisztára mossa a világot, az emberek bűneitől." A két cinkostárs külön kérésére, no és hogy nehezedjen a feladatom a "kalapács" szót is be kellett építenem valahova a történetbe. Nos, remélem megfelelőre sikerüllt a dolog. Jó szórakozást kívánok hozzá!

Eső

Nézi, ahogy a meleg víz tisztára mossa maszatos kezeit. Nézi, ahogy tükörképe sírós fátyolként húzza magára a párát a hűvös tükörlapon. Felsóhajt és elzárja a csapot. A tetőablak sötétítőfüggönye mögött halkan dobol az eső. Visszalép a nappaliba és onnan a konyhába sétál. Lassan, ráérősen, hiszen nem siet sehová. A vacsora készül, a kislány pedig eljátszogat a konyhapultnál.

- Nem kapcsolsz villanyt? - kérdezi a nyolcéves-forma lányt.

- Nem. - feleli amaz. - Elég ez a fény is. Látom a dolgomat.

- Nincs fény. - jegyzi meg a negyvenes férfi és villanyt kapcsol.

A lány mókásan fest a fekete unikornissal a kezében, ahogy durcásan felfújja selyem puha arcocskáját. De nem szól, csak leteszi a lovat a pultra és az ablakhoz lép. A férfi követi. Mióta is ismeri? Rengetegnek tűnik az idő, amióta a lány nála lakik. S mindazok ellenére, hogy a világ sötétsége már rég bemocskolta, még mindig képes megtartani kislányos báját és kedvességét. Mindazok ellenére, hogy a lelke jóval öregebb, mint a férfié; mindazok ellenére, hogy nem is ember, sokkal emberibb, mint az utcaseprő, a virágárus, a pap, a börtönőr, a tanár, az üzletvezető, a jogász, vagy maga az elnök.

- Bárcsak mindig esne, hogy tisztára mossa a világot, az emberek bűneitől. - sóhajt fel, apró kezeit az ablaküvegre tapasztva.

- Az eső nem gyógyír az emberek mocskára. - feleli a férfi a lányka mögé lépve. - Ahogyan téged sem lenne képes meggyógyítani, úgy a világ sebeit sem forraszthatja be.

- Ha felperzseled a földet, s utána hagyod, hogy az eső elárassza, hamarosan új és tiszta élet burjánzik a terméketlennek hitt földön.

- Ha kalapáccsal betörsz egy ablakot, és hagyod, hogy az eső ráessen, minden csurom víz lesz.

- Különös, hogy te vagy a pesszimista kettőnk között. - jegyzi meg a kislány és gyöngéden arrébb tolva a férfit, az asztalhoz tipeg. - Miért vagy ilyen komor?

- Mert mindazok ellenére, amiket álmodtam magamnak, most én is ugyanabban a mókuskerékben tipródom, mint a többi hétmilliárd ember a világon.

- Bánt, hogy nem vagy szabad? - billenti oldalra fejét.

A férfi nem válaszol. Lenyitja a sütő ajtaját és leellenőrzi a csirkét, majd visszacsukja az ajtót és csípőjét a pultnak támasztja. Kezébe veszi a lány játéklovát és megforgatja kezei közt. Senki nem töri meg a csendet. A férfi az unikornistól vár választ. Annak fényes, ezüstszín szarvától, éjfekete sörényétől és vattával tömött, fekete testétől. A lány a férfit fürkészi. S, hogy mit lát? Mit lát a megkeseredett tekintet és a gondterhelt ráncok mögött? Egy embert, aki törődik. Egy embert, akit az emberiség leggyötrőbb kérdése kísért még álmaiban is. „Mi lenne, ha?” A kislány, hiába élt már száz és száz évet, nem enyhítheti a gondjait. Végül a férfi töri meg a csendet.

- Ha valaha szabad lehet az ember, hát akkor az a képzelete.

- Ha valaki boldog akar lenni, az egyetlen, aki az útjában áll, saját maga. - pattan fel a lány a székről. - Te, csakis te döntheted el, hogy mit kezdj az életeddel. Vagy hagyod, hogy belepréseljenek egy skatulyába, vagy kitárod a szárnyaid és megtanulsz repülni! Megtanulsz repülni még akkor is, ha rettegsz a zuhanástól! Mert mi lenne, ha mégsem zuhannál le? Mi lenne, ha éreznéd a szelet a tollaid között? Milyen lenne, ha hátrahagynál mindent, ami leláncol és korlátoz, és elkezdenél hinni?

- Hinni?

- Magadban. - a lány ajkai körül halvány mosoly dereng fel. - Én hiszek benned.

- Akkor is, ha ezen kívül nem tudok neked semmi mást adni? - mutat körbe karjának széles mozdulatával.

- Ha csak te lennél nekem, fedél nélkül, egyedül a nagyvilágban, akkor is hinnék benned, mert mindent megadsz, amire szükségem van. Nem kell fényűző palota, vagy ezüst étkészlet. Te kellesz, a szereteted kell és a törődésed. Szóval higgy magadban, hogy hihessek benned.

A férfi letérdel a kislányhoz. Megsimogatja halál fekete haját, és az azúr szempár vidám ékkőként ragyog rá.

- Rendben van. Te érted fogok hinni önmagamban.

A lány szája széles mosolyra húzódik, sápadt ajkai mögül előragyognak apró gyöngyöcskékként, fogai, s oda nem illően hegyes szemfogai. Szorosan átöleli a férfit és úgy érzi, mintha megdobbanna régóta nem verdeső szíve.

- Szeretlek!

- Én is téged. - öleli át a férfi is az apró testet, s atyai szeretettel simogatja meg a vámpír kicsi kobakját.