Egyszer volt egy halottak napja...
Amikor elindultunk a temetőbe, már alkonyodott. A sírköveket hatalmas fák vették körül és sötét árnyékot vetítettek rájuk. Ezernyi csillagként ragyogtak a gyertyák és a mécsesek. Nyüzsögtek az emberek. Az élők. Tiszteletüket tették elhunyt rokonaik előtt. Megemlékeztek róluk, csendesen. És bár az év másik háromszázhatvannégy napján a temető elhagyatott és ijesztő, most teli van élettel. Most nem tűnik magányosnak. És a csontokig hatoló halál jelenléte helyett most mindent körbeleng a szeretet és a kellemes emlékek varázsa. Mintha nem is temetőben, hanem szentélyben lennénk. És síri csend van.
Rendbe hoztuk a sírokat. Friss virágot és koszorúkat is kaptak. Majd mindenki meggyújtott egy-egy mécsest vagy gyertyát. Meg-megálltunk. Mosolyogtunk. Könnyeztünk. Szép emlékeket idéztünk fel. Ekkor vettem észre, hogy az öcsém, aki nem volt több, mint öt éves egy félreeső sírkövet bámul egy fa tövében. Oda mentem hozzá és leguggoltam. A síron ez a felirat volt olvasható „Szeretett édesanyánk”. A sír borzalmas állapotban volt. Nem is látogatta már senki.
- Mi a helyzet? - kérdeztem mosolyogva.
Ekkor az öcsém szomorú szemekkel nézett rám és ezt válaszolta.
- Ez a néni nagyon sír.
Nem tudtam kipréselni egy hangot sem a torkomon a meglepettségtől. De nem is kellett, mert anélkül is folytatta.
- Tudod azért halt meg, mert fájt neki a szíve. - rövid szünetet tartott. - A kedvenc színe pedig a piros és a lila volt.
- Látod őt? - igazából azt sem tudtam, miért kérdezem ezt, akaratlanul csúszott ki a számon.
- Igen. - felelte suttogva. - Ott fekszik lent és nagyon sír.
- Miért sír? - kérdeztem megrökönyödve.
- Azt nem tudom. - vont vállat. - Talán azért mert nagyon fáj a szíve.
Ahogy hazafelé sétáltunk egyetlen dolog járt a fejemben. Ha a kisöcsém csak kitalálta az egészet, mégis honnan tudta, hogy egy nő fekszik a sírban? Bár a kopott sírkőre oda volt írva ugyan, hogy egy édesanyáról van szó, de ő még nem tudott olvasni.
Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy megrémültem a saját öcsémtől.