Álomvilág

/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom. Az eredetit megtekinthetitek itt az alkotónál!/

Rém érdekeset álmodtam!

Egy hatalmas ajtó tornyosult előttem a semmiben lebegve. Szivárványt könnyezett, miközben nyöszörögve majszolt egy fánkot. A kilincse galagonya csipkés, szilva színű dinnyéből volt. Alig bírtam két kézzel elfordítani, hogy kinyithassam. Az ajtó felkiáltott és kitárult, de közben kiesett a szájából a fánk. Ekkor abbahagyta a nyöszörgést és a szivárványcseppek visszafolydogáltak felfelé, hogy megtöltsék színekkel hófehér, semmibe meredő szemeit.

Átléptem a küszöböt és hirtelen minden kifényesedett. Három fehér szárnyú aligátor repült el felettem és csodás szimfóniában dalolták a Für Eliszt. Megmosolyogtam a pikkelyes dalolókat és elindultam valamerre. És amerre léptem, ott épült fel előttem az út, ami marcipánból volt és az út szegélye gumicukorból volt kirakva. A mérföldkövek óriási kockacukrok voltak. Ezernyi mintával és színnel. Egyik sem hasonlított még egy kicsit sem a másikra. De némelyik mellett ott csücsült egy teáscsészében pár fűzöld ruhába bújtatott albínó nyúl, akik a kockacukrot díszítették formázták, de amint végeztek kezdhették elölről, mert az elefántok simára nyalták a kockacukor felületét.

Tovább sétáltam. Fák magasodtak vattacukor lombkoronával. Ezernyi színben pompázva. A vattacukrot pedig vitorláshalak dézsmálták jóízűen, míg a fák alatt panaszosan sírdogáló flamingók próbálták elfogni a gumicukrokat az út mentén, mindhiába. A gumicukrok -lévén, hogy gumiból vannak- el-el ugráltak a flamingók elől, akik, mint egy sértett kisgyermek, megsértődve egy másik után eredtek. Tehetetlen dühükben sírdogálva.

A lila ég alatt cukor-felhők úsztak eltakarva a hatalmas, kék napot, mely széles mosollyal bámult lefele, olykor még fel is nevetett jókedvében. Sosem nyugodott le, mindig és örökké, múlhatatlan vidámsággal nézelődött az ég tetejéről. Mintha csak odaragasztották volna.

Egy málnaszörp tavacska mellé érve egy vitorlás hajón majmok bohóckodtak. Eperrel, naranccsal, és körtével zsonglőrködve. A vízben úszkáló hiénák élvezték a műsort, jókat kacagtak a majmok játékán. Jót kortyoltam a tóból és ismét tovább indultam.

Egy réten vitt keresztül az utam. Pillecukor-tulipánok énekeltek mindenfele, amerre csak láttam. Angyali kórus. Megkóstoltam egyet, de amint haraphattam volna még egyet, az pillangóvá vált a kezemben és kacagva elrepült. Utána integettem. Letépve a fűszálakat, azok imádkozósáskává válnak és buzgón imádkozni kezdenek.

Felérve egy hegyre, az első, akivel találkoztam, egy vénséges vén medvebocs volt. Finom varrású, puha plüssből. Erősen bizonygatta a méhkasnak, hogy ő bizony egyáltalán nem Micimackó. Csak épp látogatóba jött a méhkirálynőhöz, hogy játszanak egy dámajátékot. A hegy egyébként porcukorból volt. Nagyon kellett vigyáznom arra, hogy ne süllyedjek le az aljára, mert ott habcsókevő oroszlánok úszkáltak, habcsók után szimatolva. Ezt csak onnan tudom, hogy találkoztam egy tökfejű madárijesztővel, aki egy kapával ásta ki magát a hegy belsejéből.

Leérve a hegyről egy lustán ásítozó alagúthoz értem. Kiakadt az állkapcsa, így szegény nem tudja becsukni a száját. Átszaladok rajta. A falakat szentjánosbogarak világítják meg, kik őrülten tvisztelnek az alagút gyomorkorgására. Álarcosbál. Mind ugyanolyan és mégis különböző. Ecetet szürcsölnek az alagút faláról, ha elfáradtak a táncban, majd kezdik az egészet elölről.

Kiérve az alagútból erdőben találtam magam. Óriási százszorszépek emelkedtek nagy fejükkel a magasba, és a méhek -akik hatalmasak voltak- modernizált felszereléssel gyűjtötték a virágport. Kosárkák és kis kefék helyett porszívóval szálltak egyik óriás virágfejről a másikra. És ők is énekeltek. Altatót, amitől a százszorszépek elaludtak, így könnyebben gyűjthették be a virágport.

Menet közben lestoppoltam egy csigát, aki lánctalpakon vonult az étcsokoládé földön. Kikerülve egy hangyabolyt, kik épp katonai megbeszélést tartottak, egy darabon velünk vonultak terepszemlére. De végül kiértünk a százszorszép erdőből.

Feltűnt előttem egy paprika-domb tetején egy hatalmas várkastély. Krumplicukorból volt és benne tündérek laktak. Nem énekeltek, nem mulattak. De mind-mind boldog volt. Fellépcsőztem az elefántcsont toronyba és megláttam a sárkányt, amint egy rokkánál ücsörög zoknit kötögetve. Megkértem rá, hogy vigyen haza, ő pedig válaszképpen buborékokat eregetett a száján. Felültem a hátára és kirepültünk az ablakon.

Fentről láttam a tündéreket, a lánctalpakon közlekedő terepcsigát, a gyakorlatozó hangyákat, a porszívós méheket, az ásító alagutat, a tökfej madárijesztőt, a vénséges vén medvebocsot, az imádkozó imádkozósáskákat, a daloló pillecukor-tulipánokat, a hiénákat, a majmokat, a flamingókat, a vitorláshalakat, a kockacukor-evő elefántokat, a zöld ruhás nyulakat, és végül az ajtót, amin bejöttem.

Földet értünk, a sárkány pedig adott egy fánkot. Elköszöntem tőle és kiléptem az ajtón. A szivárványszín szemű, hatalmas ajtó, ki még mindig a semmi közepén lebegett, könyörögve kérte, adjam neki a fánkom. Odaadtam neki. Az ajtó pedig ezután szivárványt könnyezett és nyöszörögve majszolta a fánkot.

Aztán felébredtem...