2017.03.26 21:33

Hamis

 

- A mesteredé. - ismétli Erick vészjóslóan.

- Igen, de elképzelésem sincs, hogyan került ide!

- És azt várod tőlem, hogy higgyek neked? - kérdi szemöldökráncolva.

Egyetlen lépéssel zárja be a kettejük közt lévő távolságot. Felemeli kezét és torkon ragadja Jude-ot, aki meglepett nyögéssel kap a férfi kezéhez, ám az nem ereszti, inkább a levegőbe emeli. Erick a fogait vicsoríjta, szemei pedig sárgán izzanak fel. Olyan erővel szorítja a fiú nyakát, hogy az lassan már nem kap levegőt. Jude ajkai elgyötörten nyílnak el, szemfogai megnyúlnak, a tűz narancs-vörös fényében szemei ezüstössé változnak. Erick csuklójára tekeredett ujjain a körmök karmokká nőnek. Fuldoklik, de a férfi nem ereszti.

- Elég... - suttogom remegő hangon, de szavaimat elnyeli a lángok üvöltése.

Jude hörögve kapkod levegőért, karmaival Erick csuklóját marcangolja eredménytelenül. A vérfarkas arca rezzenéstelen, de szemeiben csak úgy örvénylik a gyűlölet. Közelebb húzza magához a fiút és úgy néz vele farkasszemet.

- Gyenge vagy és életképtelen. - közli vele szemrehányón.

Bizonytalanul lépek hozzájuk közelebb. Kinyújtom kezem és reszketni látom egész karom. Tudom, hogy remegek, de a tűz táncoló fényénél az apró reszketések elnagyolt rángásokká válnak, mintha önmagam gúnyos karikatúrája volnék csupán. Ökölbe szorítom a kezem és ajkamba harapok, mielőtt újból megkísérelném a korábban félbemaradt mozdulatot.

Ezúttal sikerrel járok és a tenyeremet Erick vállára simítom.

- Kérlek. - szólalok meg halkan, nem találva hangomat. - Legyen elég.

Egy újabb kísérlet a légvételre; Jude hangja és arckifejezése egyre kétségbeejtőbb. A vámpír nagyon közel áll az eszméletvesztéshez. Erick nem megfélemlíteni akarja, hanem megölni.

- Elég! - kiáltok rá.

Hosszú, óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire a férfi végre rám emeli sárgán izzó szemeit. Tekintetében számonkérés, melynek hangot is ad.

- Mi hasznod származna abból, ha életben hagynám?

- Gondolkodj! - kiáltok ismét másik kezemmel is elkapva karját. - Az a jel az övék, a mesteréhez tartozik. Ha megölöd, sosem találod meg azt, aki felelős Frederick... - hangom elcsuklik, ahogy be akarom fejezni a mondatot. Az öreg doktor még mindig a nedves avaron hever vérbe fagyva. Elszakítom tekintetem a holttestről. - Elvezethet hozzá. - fejezem be elhalkuló hangon.

Erick szeme alatt megrándul egy apró izom, aztán elengedi Jude-ot. A félvámpír összecsuklik a földön és torkát masszírozva, hörögve kapkod levegő után. Valami hatalmasat durran a lángok tengerében. Összerezzenek és védekezően görnyedek össze a hangra, ami puskalövéshez hasonlít. Valami fütyülve repül az ég felé, majd mintha meggondolná magát, zuhan vissza közénk. Mindez egy szempillantás alatt történik, reagálni sem tudok rá, nemhogy felfogni, mi is történt. Nem messze tőlünk földet ér a poroltó szétrobbant, füstölgő tartálya. Meredten bámulom és nem tudok nem arra gondolni, hogy ez bármelyikünket eltalálhatta volna.

Bent megadja magát egy tartógerenda és recsegve, ropogva omlik össze, maga után húzva a tetőszerkezet nagy részét. A szemeink láttára omlik össze a ház, ahol nem sokkal ezelőtt Frederick és Erick éltek. Mit érezhet most Erick? Az egyetlen hely, ami menedéket nyújtott neki, most ég porrá a szeme előtt. Az egyetlen ember, aki mellette állt egészen idáig, most holtan hever a lábai előtt. Egyetlen nap alatt ment tönkre minden, egyetlen nap alatt veszített el mindent.

- Erick...

- Távolabb kell mennünk. - vág a szavamba és felnyalábolja a doktor testét.

- Miért?

- Van bent egy gázpalack. - pillant rám futólag és hosszú léptekkel beveszi magát a fák közé.

Rémülten nézek Jude-ra, aki úgy pattan fel a földről, mintha az imént nem fojtogatta volna senki. Bár arckifejezése elárulja, hogy ha eddig nem is kedvelte Ericket, most egyenesen gyűlöli őt. Együtt rohanunk a férfi után és a fák takarásából nézzük tovább a lángok martalékává váló vadászházat. A ház elülső része még áll, de úgy gondolom nem kell sok ahhoz, hogy megadja magár és összedőljön.

Először a hang ér el hozzám, majd a látvány ég bele a retinámba. A hatalmas robbanás darabokra szakítja a konyhát és a veranda nagy részét. Nem olyan, mint a filmekben. Cseng a fülem, megrémülök annak a lehetőségétől, hogy a detonáció hangjától megsüketültem. Nem hallom Jude hangját, sem Erickét, sem a lángokét, melyek most alábbhagynak, de ugyanolyan gátlástalanul zabálják fel a fából és rönkökből készült házat, mint korábban. A hőség most már elviselhetetlen, érzem ahogy az arcom felforrósodik és cserepes lesz a szám.

- Mennünk kéne. - jegyzi meg Jude és én megkönnyebbülten sóhajtok fel. Ez azt jelenti, hogy mégsem süketültem meg.

- El kell oltani a tüzet. - szólalok meg rekedten. - Az is lehet, hogy már most is késő. Mi történik, ha elszabadul az erdőtűz?

- A város nincs messze. Látták a lángokat és hallották a robbanást is, ebben biztos vagyok. - szólal meg Erick.

Igen. Hamarosan majd jön a segítség. És bemehetünk a városba és... És aztán mi lesz?

Képtelen vagyok levenni a tekintetem Frederickről. Elborzaszt és megrémít a halála. A kínzó miértek válaszok nélkül lógnak a levegőben. A seb a nyakán hosszú és tiszta, a vágásról ordít, hogy egyetlen mozdulattal okozták, egy nagyon éles eszközzel.

Elgondolkodom. Ha ennek a borzalomnak tényleg köze van a vámpírokhoz, nem értem, miért így végeztek vele.

- Erick. - szólalok meg halkan.

A férfi rám néz, de szemeivel nem engem lát. Hogy a múlt emlékei ködösítik-e el a látását, vagy a bosszúvágy és a vegytiszta gyűlölet, nem tudhatom. Végül hosszas hallgatás után reagál a szavamra.
- Hallgatlak. - mondja kurtán, mint akinek semmi türelme most egy vadidegen sirámait hallgatni

- Tényleg úgy gondolod, hogy vámpírok voltak?

Válaszként csak felvonja egyik szemöldökét és biccent, hogy folytassam.

- Nem ismerem egyik fajt sem. - rázom meg a fejem. - De miért bajlódtak volna ilyesmivel, ha elég lett volna megharapni és kiszívni az összes vérét? Miért mentek el odáig, hogy elvágják a torkát és felgyújtsák a házat?

- Ha nem vámpírok voltak, honnan ismerték a rúnát? - teszi fel a kérdést, minden szót lassan forgatva a szájában.

- A rúnákat csak vámpírok ismerik. Csak ők tudják megmondani, melyik kihez tartozik. - bólint Jude. - De Rebecának igaza van, miért mentek ilyen messzire, hogy meghaljon egy ember? És miért az én mesteremre akarják rákenni a dolgot?

- Ki ismerheti még a rúnákat? - kérdezem Jude felé fordulva.

- Senki. Erre minden vérvonal nagyon kényesen ügyel. A vámpírokon kívül, senki nem tudhatná. - rázza meg a fejét.

- Valaki egyértelműen össze akar ugrasztani minket. - szólalok meg elgondolkodva.

- De mit nyer azzal, ha bosszút állnék rajta és a mesterén? - kérdi Erick.

- Biztosan vannak rosszakarói. - fonom karba kezeimet. - De ezt csak ő tudná megmondani.

- Menjünk ezzel - bök fejével Jude felé a férfi. - és kérdezzük meg a gazdáját, hogy ki haragszik rá ennyire? - fejezi be a kérdést gúnyosan.

- Ő nem a gazdám. - szűri fogai közt a félvámpír.

- Nem? - színlel csodálkozást a vérfarkas.

Jude nem válaszol neki, de Ericket elnézve nem is vár választ.

Eleinte azt hiszem, hogy csak képzelődök, de a lángoló vadászház mögött, a fák karcsú törzsén túl egyre élesebben villannak fel a piros és kék fények. Hamarosan a szirénák hangjai is túlharsognak a tűzön. Megjött a segítség. Emberek tűnnek fel és veszik körül a házat, mi viszont nem mozdulunk a fák rejtekéből. Nem láthatok bele a mellettem állók fejébe, de nekem sem akaródzik tárt karokkal kirohanni. Nincs is rá szükség. Egy egyenruhás férfi zseblámpával a kezében indul el felénk.

- Ha el akarunk tűnni innen, most kéne indulnunk. - szólalok meg halkan, de egyikük sem reagál rá.

Jude mélyen a gondolataiba temetkezik, mintha bogarat ültetett volna a fülébe az iménti szóváltás. Erick pedig földbegyökerezett lábakkal bámulja Frederick holttestét a karjai közt, mintha az öreg doktor bármire választ adhatna.

- Itt vannak! - kiált fel a rendőr hátra fordulva, majd lépteit megszaporázva siet tovább felénk.

Miért érzem úgy magam, mint egy szökésben lévő bűnöző? Még pár lépés és ideér. Csörtet és a szemünkbe világít a zseblámpával. Nagyon rossz előérzetem támad. A férfi megáll előttünk és egyenként mér végig minket, lámpájának fényével pásztázva alakunkat.

- Gyertek ki a tisztásra! - szólít fel minket komoran.

Megragadja Jude vállát és elindítja, aztán az én karomat is megfogja, hogy mozgásra bírjon. Erickhez nem ér hozzá, csak jelentőségteljesen ránéz. Kivezeti hármasunkat a fák közül. A tűzoltóság két kamionnal igyekszik eloltani a lángokat, valamivel arrébb, a tűztől biztonságban egy rendőrautó és egy mentő áll. A két jármű közt néhány alak diskurál, érkezésünkre felkapják a fejüket és egy másik egyenruhás is elindul felénk. Tekintete az aggodalomból komor keserűségbe csap át, amint meglátja és felismeri az Erick karjai közt heverő holttestet.

- Erick Warren. - szólal meg. - Mondd, hogy nem te tetted.

- Kinézné belőlem, seriff? - érdeklődik hidegen a szólított. De minden ina megfeszül, állkapcsának vonalán megrándul egy kis ideg, állát felszegi és mély levegőt vesz.

- Nem tudhatom. - ingatja meg fejét a seriff. - Nem ismerünk, új vagy még köztünk. Nem tudhatom, mire vagy képes.

- Tíz kibaszott éve élek már itt! - csattan fel Erick.

Megrémít és lenyűgöz ahogy tudatosul bennem, ha még tíz évet élt volna itt, akkor is kívülállóként kezelnék. Mert ez egy kisváros. Itt helyi vagy, ha ide születsz, de ha már negyven éve laksz itt, sem tekintenek közülük valónak. Ilyen helyről jövök én is, tudom, hogy megy ez. Mégsem tetszik.

A mentősök hozzánk sietnek és magukhoz veszik a holttestet. Elviszik Fredericket és úgy helyezik hullazsákba, hogy mi ne láthassuk.

- Számítok a közreműködésetekre. - szólal meg komoran a seriff és biccent társának, aki elveszi Jude-tól a hátizsákom. - A nevüket, ha kérhetem. - mér végig minket a középkorú férfi.

- Rebeca Blackwood. - felelem rekedten és megdörzsölöm égő arcomat.

- Jude. - feleli a mellettem álló.

- Jude mi?

- Jude Shaw.

- Jól van. - bólint magának a seriff. - Beviszünk titeket az őrsre. Remélem meg tudjátok magyarázni ezt a katasztrófát. - mutat körbe széles karmozdulattal.

A fémkarikán megcsillannak a lángok fényei és már kattan is a bilincs. Erick, Jude, majd az én csuklómon is. Betuszkolnak minket a rendőrautó hátsóülésére és beszállnak ők is.

- Erre mi szükség van? - kérdezem értetlenül.

- Jelenleg ti vagytok az első számú gyanúsítottak. - érkezik a felelet.

- A hátizsákom? - kérdezem idegesen.

- Lefoglaltuk, át fogjuk vizsgálni, amint beértünk az őrsre.

A seriff elfordítja a kulcsot és beindítja a motort. Elindulunk.

Hiába én ülök középen, szűkösen vagyunk, kényelmetlenül összepréselődve.

A mellettünk álló mentő reflektorai felfénylenek, a seriff megvárja, míg lekanyarodik a szűk, földútra. Nem szirénázik, nincs már kinek megmenteni az életét. Elgondolkodom rajta, hogy minket vajon azért nem vizsgáltak meg, mert bűnözőnek gondolnak, vagy azért, mert a nagy kapkodásban kiment a fejükből? Valószínűleg ezt soha nem fogom már megtudni.

„Ki kell találnunk valamit.” - szólal meg Jude a fejemben. - „Ha kikérdeznek, legalább legyen egységes a vallomásunk.”

Igen, igaza van. De mi lenne hihető, amiről nem ordít, hogy sebtiben kitalált hazugság? Képes leszek egyáltalán hazudni a rendőröknek? Mellettem jobb oldalt Erick izmai megfeszülnek, rákapom tekintetem és látom, ahogy tartása megmerevedik, aztán szemöldök ráncolva néz a fejem fölött Jude-ra,

„Hallgatlak.”

Erick hangja a gondolataim között olyan élesen szól, mintha közvetlenül a fülembe suttogna. A meglepettségtől majdnem felkiáltok, de aztán sikerül visszafognom magam. Nem lenne tanácsos még nagyobb bajba keverni magunkat, ezért csak elképedve bámulok magam elé.

„Hogyan?” - kérdezem én is gondolatban. Jude hangja már nem lep meg, de az kétségekkel tölt el, hogy Erick fejébe is képes belemászni, sőt mi több, valamilyen megmagyarázhatatlan módon összekötni a gondolatainkat.

„Az most nem érdekes.” -feleli a félvámpír. - „Ki kell találnunk valamit!”

„Bármit is mondunk nekik, nem fogják elhinni.” - szólal meg Erick. - „Felesleges alibit kreálni magunknak. Ott voltunk a helyszínen és még egy holttest is velünk volt. Ettől kezdve pedig mondhatunk bármit.”

"Akkor mégis hogy akarsz kikeveredni ebből az egészből?" - kérdi Jude ingerülten.

A fiú kérdése megfog mindkettőnket. Hogy fogunk kikeveredni ebből? Ha nem hisznek nekünk, mondjunk bármit, hogyan fognak elengedni? Megvan!

„Jogunkban áll hallgatni.” - szólalok meg. - „Ha nem tudunk előhozakodni semmivel, akkor meg sem kell szólalnunk. Mert jogunkban áll hallgatni. És addig, amíg azon tanakodnak, hogyan bírhatnak minket szóra, kitalálhatjuk, hogyan szökjünk meg.”

„Még le sem csuktak és máris a szökésen jár az eszed?” - pillant rám Erick.

„Ha válaszokat akarunk, mindenképp el kell indulnunk valamerre. Úgy pedig nehéz lesz, ha gyilkosság vádjával dugnak minket rácsok mögé.” - felelem.

„Szóval azt gondolod, elég ha csendben maradunk?” - kérdezi Jude. - „Erick, te jobban ismered őket. Mit mondasz, működhet?”

„Nem tudom.” - ingatja meg a fejét a kérdezett. - „Ezt csak egy módon deríthetjük ki.”

A közös csatornán folyó beszélgetés olyan hirtelen szakad meg, ahogy elkezdődött. Végre megint csak a saját gondolataimat hallom és ez valamelyest megnyugtat. Mikor kiderült, hogy a titokzatos hang forrása egy másik személy, a hideg futkosott tőle a hátamon. Arcpirítónak és vérlázítónak tartottam, hogy valaki, bárki is az én legsajátabb gondolataim közt turkáljon. És minden jel arra utal, hogy Jude nagyon is sok mindent tud rólam. Ez pedig egyáltalán nem tetszik.

Két olyan szörnyeteg közé szorultam, akikben nem szívesen bíznék meg. Az egyik belemászik a fejembe, amikor csak akar és én észre sem veszem. A másik pedig miszlikbe apríthat, ha valamivel felbosszantom. A sors elcseszett rongybabája vagyok, aki úgy sodródik a folyómederben két nagyobb kő közt, hogy félő, a végén semmi nem marad belőle.

A kivilágítatlan, sötét utat lassan felváltják a fények. Feltűnik egy-két épület, majd egyre több és több. Végül innen is, onnan is újabb utak és utcák nyílnak az út mentén. Egy útkereszteződésnél jobbra kanyarodunk. Kirakatok suhannak el mellettünk. És egy békés kisváros néma házai. Későre jár, mindenki alhat már. Egy kisebb bevásárlóközpont előtt is elhaladunk. A parkolója üres, az üvegfalak mögött némán ásít a sötétség. Ez után egy könyvtár, egy városháza, egy templom is elsuhan mellettünk. A seriff lassít és egy gyér világítással rendelkező autófelhajtóra kanyarodik. Egy szűkös, doboz-szerű bódéban megtermett férfi ücsörög. Az autó érkezésére megnyom egy gombot és a jelentéktelen sorompó felemelkedik előttünk.

A rendőrautó begurul velünk az őrs parkolójába, majd leáll a motor. A két férfi kiszáll, majd hármunkat is kitessékel. Sosem ugrott még görcsbe a gyomrom rendőrök jelenlétében, hasonló épületet is csak messziről láttam, hiszen soha nem keveredtem semmi bajba korábban. Ha most nem mi lennénk meggyanúsítva, és nem lenne olyan szoros a bilincs, talán még lelkes is lennék, hogy betehetem a lábam az épületbe és körülnézhetek. Így azonban nem. Sőt, legszívesebben a világ másik végére kívánom magam. Nem akarok válaszolni a kérdéseikre, nem akarom, hogy hazugságon kapjanak és még nagyobb bajba keverjem magunkat, hiszen már így is nyakig benne vagyunk.

És én jóformán nem is panaszkodhatnék, hiszen az egész ügynek semmi köze hozzám. Erickhez és Jude-hoz annál inkább. Frederick halott és ez megmásíthatatlan tény, ami millió kérdést hagy maga után megválaszolatlanul. Felpillantok a mellettem haladóra, Erick némán, leszegett fejjel lépdel. Egy olyan személyt vesztett el, aki apja helyett apja volt hosszú éveken keresztül. Felesleges azon filózni, hogy milyen szörnyeteg lakozik a férfi testében, a gyász mindenkit ugyanúgy ér utol. Alattomosan és hangtalanul.

Jude részéről a tehetetlen düh és az értetlenség érződik. Valahol őt is megértem. Bár róla sem tudok többet, mint Erickről, mégis elhiszem neki, amit mondott. Hogy ez naivság-e a részemről, vagy félvámpír manipulációja, nem tudhatom. Mégsem lehet neki könnyű. Valószínűleg nem ő kérte, hogy utánam jöhessen és belecsöppenjen ebbe a lehetetlen helyzetbe. Ráadásul az őszinte döbbenet az arcán, amit akkor láttam, mikor Erick a földre hajította a feltépett padlódeszkát, melybe a mesterére utaló rúna volt belevésve, meggyőzött arról, hogy higgyek neki. Hogy elhiggyem, tényleg nem tud semmit Frederick halálának körülményeiről; minden arra utal, hogy ez a hely tényleg egy békés kisváros. Egy olyan hely, ahol a legnagyobb bűncselekmény is csupán annyi, hogy ellopják valakinek a kerékpárját, s ezt az esetet is rosszalló fejrázással mesélik egymásközt a helyiek még hónapokkal az eset után is. És most? Most valaki meghalt, sőt, nem csupán meghalt! Gyilkosság történt. A közösség egy olyan tagja esett áldozatául valami megmagyarázhatatlannak, akiben mindenki megbízhatott; orvosként pedig nem csupán az itt élők szeretete, de tisztelete is körülvette.

Egyedül mi hárman voltunk a helyszínen. Természetes, hogy minket gyanúsítanak az elkövetéssel. Erickben nem bíznak, hiába él már itt több, mint tíz éve, még mindig kívülállóként, idegenként kezelik, és ahogy a seriff szavaiból kivettem, lelkiismeret-furdalás nélkül kinézné belőle, hogy megölte az öreget. Mi ketten pedig egy-egy újabb zavaró tényező vagyunk az ügyben, két olyan fiatal suhanc, akiket nem láttak a városkában, de szemlátomást ismerik Fredericket és pártfogoltját egyaránt.

Borzasztó slamasztikában vagyunk, nincs enyhítő körülmény. Egyszerűen lehetetlen lemosni magunkról a sarat, mert az esetet nem látta senki, a történetünket pedig nem hinnék el. Én sem hinném el! Amíg nem találkoztam Erickkel, két lábbal jártam a földön és két kézzel kapaszkodtam a valóságba, de ezalatt a pár nap alatt minden fenekestől felfordult és kicsúszott a lábam alól a talaj. Beszippantott egy olyan világ, amiről nem hittem, hogy létezhet, és még most is nehezen ismerem el magamban a tényt, hogy Erick egy vérfarkas, és hogy Jude egy félvámpír. Ezek olyan hihetetlenül meseszerűnek hangzanak, hogy ha hangosan kéne kimondanom, még ki is röhögném magam. Aztán sírnék. Teljesen biztosan sírva fakadnék. A kilátástalanság és a szorult helyzet szinte fojtogat bennünket, én pedig soha nem tudtam helyén kezelni a stresszhelyzeteket.

A következő helység egy rácsokkal felszerelt fogda a folyosó végén. Jobbra egy személyzeti öltöző, balra egy kihallgató szoba, de le merném fogadni, hogy oda csak a takarítónő jár be. Elvonulunk a zárt ajtók előtt, tompán visszhangzanak a lépteink, még a légy zümmögését sem hallani. A seriff helyettes – az ingének mellére varrt betűk szerint Harvey Webb – előresiet, hogy kinyithassa a fogda rácsos ajtaját. Lelkesedése elgondolkodtató, és már el is indul a fantáziagyár, amiben Webb egy elkeseredett fiatal rendőr, aki nyomozó akart lenni, de egy ilyen porfészekbe helyezték és most majd kiugrik a bőréből örömében, hogy végre történik valami. Természetesen ez lehet máshogy is. Mindenesetre a vigyor, amit el akar takarni erőltetett komolyságával, arra enged következtetni, hogy valaminek piszkosul örül. Most mi vagyunk a „rossz fiúk”, de Webb ezerszer eszelősebbnek tűnik, mint mi hárman együttvéve.

A seriff, aki mögöttünk halad, most betessékel minket a rácsok mögé. Nem ellenkezünk, egyikünk sem teszi. Úgy sem lenne semmi értelme. Bezárnak minket és magunkra hagynak. Visszasétálnak a folyosón az első helységbe. Hallom a hangjukat, ahogy beszélgetnek, de nem értem egy szavukat sem, ahhoz túl messze vannak.

- Most mi lesz? - fordulok cellatársaim felé.

- Erre nincs időnk. - rázza meg a fejét Jude. - Az öreg gyilkosai még a közelben lehetnek. Nem lepne meg, ha utánunk jönnének és minket is el akarnának tenni láb alól. A rácsok mögött nem vagyunk biztonságban.

Összeráncolt szemöldökkel fonom karba kezeim. Evidens, hogy ki kell jutnunk, de hogyan? Erickre pillantok, aki idő közben leült az egyetlen, ágynak nem csúfolható valamire és kifejezéstelen arccal bámul maga elé. Kezei ökölbe szorulva nyugszanak combjain. Remélem azon töri a fejét, hogy kijussunk és nem azon, hogy újból megkísérelje megölni Jude-ot. Nem tudom, mi jár a fejében, de nem koncentrál, mintha itt sem lenne. Megértem, persze, hogy megértem, de ez nem azon helyzetek egyike, ahol megengedhetné magának, hogy magába roskadjon.

- Jude. - fordulok a félvámpír felé.

- Igen?

- Nem tudsz valahogy belemászni a fejükbe és rávenni őket, hogy engedjenek minket el?

- Ez nem így működik. - int nemet fejével. - Lehet, hogy látnám a gondolataikat, de nem tudnám őket rávenni semmire. Ha suttognék is a fülükbe, akkor sem érnék el vele semmit.

- Honnan tudod ezt ilyen biztosan?

Felsóhajt és zsebreteszi kezeit.

- Nincs már elég erőm hozzá. - ismeri be. - Ahhoz vért kellene innom, és ha csak Erick nem ajánlja fel a vérét, amit kétlek, akkor nem leszek képes meggyőzni azt a kettőt, hogy engedjenek el.

- Miért pont én? - kérdez Erick.

- Mert Rebecát érintetlenül kell elkísérnem a mesteremhez. Haja szála sem görbülhet.

- Mi ez? - morran fel a férfi. - Valami beteges szoknyavadászat?

Léptek visszhangja verődik vissza a félhomályos folyosóról és hamarosan feltűnik a seriff és a helyettese. Webb önelégülten pörgeti a kulcscsomót mutatóujján, míg a cella ajtajához nem érnek. A seriff elveszi Webbtől a kulcsokat és ő maga nyitja ki az ajtót, majd lép beljebb. A fiatalabb férfi úgy lohol mögötte, mint egy hűséges kopó.

- Nem tudok veletek mit kezdeni. - pillant rám, majd Jude-ra. - A fiúnak még papírjai sincsenek. Átkutattuk a hátizsákot, de csak a lány holmijai voltak benne.

- Messziről jött ember, azt mond, amit akar. - szegi fel állát Webb, ahogy önelégülten szúrja közbe ide nem illő gondolatát.

- A vacsorám kellős közepén jött a riasztás. - folytatja a seriff ügyet sem vetve a másikra. - Nancy megígértette velem, hogy nem töltöm az őrsön az éjszakát. De úgy tűnik, hogy kénytelen leszek megszegni az ígéretem.

Felém lép és meglengeti a kulcsot az orrom előtt.

- A lányt visszük először Jakob? - kérdez Webb.

A seriff aprót bólint.

- Hölgyeké az elsőbbség. - rám pillant és int, hogy emeljem meg összebilincselt kezeim.

Amíg Jakob leoperálja rólam a bilincset, Webb körbesétál a szűk fogdában. Arrébb löki Jude-ot és fenyegetően kihúzza magát, mikor Erick közelébe ér, a férfi viszont még így is fölé tornyosul. Komikusan néz ki, ahogy játszani igyekszik a nagyfiút.

A következő pillanatban már szabad is vagyok. Végre nem szorítja a csuklómat a fém. Ám ekkor Erick akcióba lendül és lefejeli Webbet, aki megtántorodik, de mielőtt reagálhatna, a vérfarkas gyomorszájon rúgja, amitől térdre esik, Erick pedig összekulcsolt ujjakkal mér ütést a tarkójára, amitől a rendőr eszméletét veszti. Mire a másik irányba kaphatnám a tekintetem, hogy felkészüljek a seriff támadására, Jakob is eszméletlenül hever a cella ajtajában. Mellette Jude, féltérdre ereszkedve. Elkapom a felém repülő kulcsokat és megszabadítom őket is bilincseiktől.

Most már kétségkívül bűntársak vagyunk. Kilépünk a folyosóra, de a félvámpír megtorpan és kifürkészhetetlenül mered az eszméletlenül fekvő rendőrökre. Erick megelégeli és vállon ragadja a fiút.

- Legyengülten nem vesszük hasznodat. - közli vele komoran. - Gyors legyél és csinálj valamit az emlékeikkel.

Elengedi, majd mellettem ellépve a kijárat felé indul. Futó pillantást vetek Jude-ra, aki csak apró biccentéssel jelzi, hogy menjek én is, így megszaporázom lépteimet, hogy utolérjem a vérfarkast. Menet közben kitérőt teszünk a seriff irodájában, ahol megtaláljuk a hátizsákomat, kipakolva. Igyekszem mihamarabb visszagyömöszölni a dolgaimat. A lényeg, hogy minden meglegyen, ráérek később is rendet rakni a holmijaim közt.

- Minden meg van? - kérdezi Erick, mikor becsatolom hátizsákom tetejét.

- Minden. Legalábbis, amennyire kutyafuttában ellenőrizni tudtam.

Kiveszi a zsákot a kezemből és fél vállára dobja.

- Menjünk.

Mikor kilépünk az épületből Jude is csatlakozik hozzánk. Tekintete bűntudatos, és nagy sóhaj hagyja el a száját, mikor mellénk ér.

- Nem sokat tudtam tenni értünk. - szólal meg.

- Bővebben?

- Mi értelme lenne módosítani az emlékeiket, mikor ott volt egy maroknyi másik ember a vadászháznál? Ha el is hitetem velük, hogy nem voltunk ott, a tűzoltóság emberei és a mentősök is láttak minket.

- Szóval semmi mást nem csináltál ennyi ideig, csak a szomjadat oltottad?

- Akkor most mihez kezdünk? - vágok közbe, mielőtt kitörhetne egy újabb vihar köztük.

- Kell egy kocsi. - vágják rá mindketten egyszerre.

- És hol szerzünk az éjszaka közepén bérelhető autót? - teszem csípőre a kezeim.

- Fél órája még arra buzdítottál, hogy szökjünk meg a rendőrségtől, most meg kocsit akarsz bérelni? - szaladnak fel Erick szemöldökei. - Bobbynál mindig van autó. A műhelye nincs messze. - indul el.

- Ellopunk egy autót? - bámulok utána meghökkenve.

- Kölcsönvesszük. - teszi vállamra a kezét Jude futólag, ahogy ellép mellettem. - Csak nem biztos, hogy vissza is hozzuk.

Ericknek igaza volt, nincs messze a műhely. A poros kisvárosoktól eltérően, itt pezseghet az élet, hiszen nem egy modern autó áll a parkolóban, vagy épp bent a nyitott garázsban. A vérfarkas a kis iroda ajtajához lép és az ajtó mellé állított cserepes virág mögül, egy apró szegről leakasztja a pótkulcsot. Kinyitja az ajtót és pár pillanat múlva feltűnik, kezében egy slusszkulccsal.

- Ezen a kocsin dolgoztunk délelőtt. - szólal meg. - A gazdája holnap jön érte. Jelenleg ez az egy működőképes autó, amivel elmehetünk innen.

Bezárja az iroda ajtaját és visszateszi a pótkulcsot a helyére. Elindul az egymás mellett sorakozó autók felé, mi pedig némán követjük. Aztán megtorpan egy kávébarna színű családi autó előtt és megnyomja a gombot a slusszkulcson. Az irányjelzők felvillannak párszor, majd a jármű ismét sötétségbe burkolózik.

- Chevrolet Captiva. - dugja zsebre kezeit Jude. - Ennél feltűnőbb autó nem volt?

- Mit szeretnél? Egy sportkocsit vagy egy kamiont? - kérdez vissza a férfi, de választ nem kap.

Erick kinyitja a volán mögötti ajtót és bedobja a hátizsákomat, majd beszáll az autóba és helyére illeszti a kulcsot. Jude megkerüli az autót és kinyújtja kezét, hogy kinyithassa az anyósülés felőli ajtót, ám Erick rászól:

- Te hátul ülsz.

Mindannyian elfoglaljuk a helyünket és Erick kikanyarodik a parkolóból, kihajt a főútra és.

- Merre? - kérdezi.

- Egyelőre minél messzebb innen. - feleli a félvámpír. - Kelleni fog egy térkép. Csak jussunk el a következő városig.

- Keresni fognak bennünket. - szólalok meg. - Ha csak nem hajtunk át egy másik államba, nem úszhatjuk meg sokáig szabadlábon.

- Ne aggódj Bec. - mosolyog rám Jude. - Majd én mindent elintézek.