2017.03.11 22:20

Porig égett titkok

 

Végül egész éjszakára magamra maradok. Sem a doktor nem tér vissza Jude-dal, sem Erick nem tisztel meg a jelenlétével. Hallom, ahogy a férfi vitatkozik az öreggel, hangjukba itt-ott belevegyül az idegen hangja is, de engem kihagynak ebből. Hosszasan várakozom, ám nem jön senki, hogy magyarázattal szolgáljon, mintha teljesen megfeledkeztek volna rólam, mintha én nem is léteznék. Úgy érzem magam, mint akit kihagynak a buliból, hangozzon ez bármilyen morbidan a jelen helyzetet figyelembe véve. Aztán lassan minden elcsendesedik és az egyetlen zaj az eső kopogása a tetőn és a szél süvöltése a fák között.

A kis vadászházban mintha megállt volna az idő, nem mozdul semmi, még én sem. Csak bámulok meredten magam elé, amíg az elmém azon igyekszik, hogy befogadja azokat az információkat, amikhez az est folyamán jutottam hozzá. Már-már megbarátkoztam volna a ténnyel, hogy léteznek vérfarkasok, elvégre a saját szememmel láttam egyet, hacsak Frederick valóban be nem drogozott, de most itt van ez a fiú és vámpírnak mondja magát. Lassan már abban is kételkedem, hogy egyáltalán elindultam otthonról. Mi van, ha csupán a gyásztól megbomlott elmémmel lázálmodok éppen? Semmi sem kizárt. Keresem a racionális válaszokat, igyekszem két lábbal a földön maradni, és egyre nagyobb sületlenségnek tartom azt, amin keresztülmegyek.

Vajon mindig bizalmatlan voltam, vagy teljesen új keletű, hogy megkérdőjelezem magam? A válasz egy határozott talán. Hová tűnt a magabiztosságom, amivel elindultam otthonról, amivel gyalogszerrel átvágtam az erdőn, amivel egészen idáig követtem Ericket?

 

A reggel nehezen érkezik meg, s ezen a tényen nem segít a vihar tombolása, és az álmatlanságom sem. Mondhatnám, hogy nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, de ez nem lenne igaz. Mikor a fák lombjai közt a sötétséget felváltotta a szürke félhomály, én is elaludtam.

Az eső még mindig kopog a verandán, de már korántsem akkora erővel, mint éjjel. Az ajtó elől eltűnt a tócsa. A levegőben kávé illat terjeng. Az avar halkan susog odakint, a gyenge szélben. Ez azon reggelek egyike, mikor szívesen átfordulnék a másik oldalamra és visszaaludnék. De jelen helyzetben ezt nem engedhetem meg magamnak. Kelletlenül tornázom magam ülő helyzetbe és pillantom meg Ericket a fotelben ülve. Olvas.

Hátam mögül vidám hang csendül.

- Jó reggelt, kedvesem!

Frederick széles mosollyal lépdel felénk egy-egy bögre kávéval a kezeiben. Az egyiket az én kezembe nyomja, a másikkal pedig leül mellém.

- Jó reggelt - köszönök vissza oda sem figyelve.

Tekintetemmel egy harmadik alakot keresek, az öreg doktor elcsípi pillantásom és megpaskolja a térdem.

- A fiú odakint van - magyarázza mosolyogva. - A verandán - int fejével az ablak felé. - Erick kitette a szűrét.

- Kint éjszakázott? - kérdezem meghökkenve.

- Meg se kottyant neki - szúrja közbe a férfi, és lapoz egyet.

- Ez akkor is embertelen - tiltakozom.

- Az a valami odakint nem ember.

- Te sem vagy az.

Erick az ölébe fekteti a könyvet és szúrós pillantással néz rám. Látszólag azt fontolgatja, hogy engem is kitegyen-e a fiú mellé. Hosszú percekig mustrál és a levegő köztünk olyan fagyossá válik, mintha december közepe lenne.

- Rebeca drágám, nem bízhatunk benne - kel Erick védelmére a doki.

- Akkor bennem miért bíztatok meg? - rökönyödök meg.

- Nos, nem minden nap találkozik az ember egy sérült lánnyal az erdő közepén. Mellesleg Erick nem hozott volna magával, ha veszélyesnek gondol.

- Milyen kedves tőle - fintorodom el és belekortyolok a kávéba. A veranda felé pillantok. - Még mindig magyarázattal tartozik - jegyzem meg. - Ugyanúgy nem tudok róla semmit, mint ti sem és szeretném tudni, hogy miért követett, vagy hova akart elvezetni.

Frederick gondterhelt pillantást vált Erickkel, aki csak egy apró biccentéssel jelzi beleegyezését. A doktor felkel a kanapéról és az ajtó felé indul lassú, nehézkes léptekkel. Kilép a verandára és vált pár szót Jude-dal. A fiú fázósan fonja karba a kezeit, ahogy Frederick nyomában belép a faházba. Kerüli a tekinteteket, konokul csak maga elé mered, ahogy a doktor visszaül mellém.

Néma csend telepszik a kis nappalira. A sötét hajú fiú nem szól semmit, mellettem az öreg doktor szórakozottan szürcsöli kihűlt kávéját. Erick ugrásra készen függeszti tekintetét a hívatlan vendégre, aki olyan elanyátlanodva bámulja cipőjének orrát kölcsönkapott ruháiban, hogy képtelen vagyok azt gondolni róla, hogy veszedelmes lehet.

Rá kell ébrednem, hiába Frederické a ház, hiába illetéktelen behatoló a fiú, nekem kell feltennem a kérdéseket. Senki nem fog megszólalni, ha én nem teszem. Nyelvemmel megnedvesítem ajkaimat és leteszem az üres bögrét a kávézó asztalra.

- Jude... - szólalok meg tétován és a szólított rám emeli a tekintetét.

Olyan, mint egy sarokba szorított állat. Képtelen elrejteni az idegességét.

- Mennünk kell - szólal meg anélkül, hogy bármit is kérdezhetnék.

- Előbb szeretném, ha válaszolnál néhány kérdésre - pillantok rá türelmesen.

- Minden kérdésedre válaszolni fogok, ha végre elindulunk. A mondandóm nem rájuk tartozik - feleli.

- Akkor csak arra felelj, hogy hova akarsz vinni?

- A mesteremhez. Nagy szüksége van rád és egyre fogy az időnk. Muszáj indulnunk!

- Ki a mestered? - kérdez most Erick.

Jude olyan pillantást vet rá, mintha egy nyüvektől mozgó állat tetemét látná maga előtt, épp csak nem öklendezik. A reakciója meglep.

- Jude? - szólok közbe, mielőtt a férfi elveszítené a türelmét. - Ki a mestered?

Mély levegőt vesz, orrcimpái megremegnek. Kérlelő tekintettel néz rám.

- Bízz bennem! - mondja halkan.

- Hogy bízzak benned, ha nem árulsz el semmit?

- Már mondtam, nagyon szívesen válaszolok, ha...

- Ebből elég volt! - szól közbe Erick. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy így bizalmaskodj!

- Te pedig nem vagy abban a helyzetben, hogy megfélemlíts! - vág vissza lekezelően a fiú, mintha valóban sokkal alantasabbnak gondolná a nála kétszer nagyobb férfit.

- Meg foglak ölni - közli Erick szenvtelenül.

- Nem teszed - feleli Jude.

- Miért nem takarodsz el és boldogítasz másokat? - morran fel a férfi.

- Rebeca nélkül nem megyek sehova - érkezik a felelet.

Mielőtt kitörhetne a háború, megcsörren a régi telefonkészülék. Éles hangja kettévágja a feszült levegőt. Frederick feltápászkodik mellőlem és felveszi a telefont. Halkan beszél, és nem húzza sokáig a telefonálást. Helyére teszi a kagylót és Erickhez fordul.

- Bobby volt az. Azt mondja, hogy segítségre lenne szüksége a műhelyen, és ha nem probléma, beugrik érted.

- Képes voltál rábólintani? - kérdezi a szólított.

- Betsyről van szó.

- Nem vagy az apám, hogy helyettem dönts.

- Erick - mosolyodik el lágyan a doktor. - Lazíts egy kicsit! Semmi nem fog történni. Rebeca nem tud elmenni sehova, a fiú pedig nem megy sehova nélküle. Majd én szemmel tartom őket, amíg távol leszel.

- Nem bízom benne - bök fejével Jude felé.

- Nem fog semmi gyanúsat tenni, igaz fiam? - néz most a félvámpírra az öreg.

Jude nem felel.

- Bobby fél órán belül itt lesz. Azt javaslom, reggelizzünk meg addig - csapja össze tenyerét Frederick.

Senki nem ellenkezik. A kis vadászházban hamarosan megtölti a levegőt a reggeli pirítós és a tükörtojás illata. Asztalhoz ülünk és némán reggelizünk meg. Mindenki a saját gondolataiba mélyedve turkálja az ételt. Végül felhangzik Bobby öreg, platós kocsijának dudája és Erick kelletlenül hagyja el a házat. Tekintetében kristálytisztán látszik, hogy még azelőtt megfojtaná Jude-ot, mielőtt átlépi a küszöböt, de nem teszi.

Hármasban maradunk, de a nyomasztó csend és a kimondatlan kérdések ugyanúgy ott lebegnek a fejünk fölött, mint reggel. Semmivel sem lettünk okosabbak.

Frederick szórakozottan tesz-vesz, de nem hagy kettesben Jude-dal. Rendet rak a konyhában, összerámol a nappaliban, ahol mi is ülünk. Felsöpör, felrázza a díszpárnákat. De a fiún tartja a szemét. Kedves vonásai mögött az ő szemeiben is gyanakvás ül, de ezt a világért sem mutatná ki. Ahogy telik az idő, egyre lejjebb engedi a védelmét, végül teljesen felenged. Újságot olvasgat.

Odakint eláll az eső, már csak a fáradt lombkoronákról csöppennek alá a kövérré hízott vízcseppek. A szél alább hagy, de a felhők nem kecsegtetnek semmi jóval, mintha a nagyja még hátra lenne. A levegő lehűlt odakint, most már inkább érződik ősziesnek, mint nyár-véginek. A kirándulóidőnek vége.

A délelőtt ólomlábakon halad tovább, s lassan megzavarodok a hallgatástól. Mintha siralomházban lennénk. Senki nem szól semmit. Senki rá sem néz a másikra, mintha attól tartana, hogy ha szemkontaktust teremt, akkor belelátnak a fejébe. Tudatlannak és aprónak érzem magam a nappali kanapéján ülve. Mint egy törött baba, aki nem képes másra, csak arra, hogy időnként megmasszírozza fájós lábát. És ez egyszerre ejt kétségbe és bosszant fel.

- Nem vagyok jó a konyhában - ismeri be Frederick.

Hangjától összerezzenek, pedig ugyanolyan kedves, mint eddig bármikor. Egyszerűen csak túl hosszú volt a csend.

- Nem értem - rázom meg a fejem.

- Nem tudok főzni - ismétli meg mondandóját leegyszerűsítve. - De csinálhatok pár sonkás szendvicset.

- Segítek - ajánlom fel.

- Nem, ne terheld a lábad, kedvesem! - mosolyog rám és beveszi magát a konyhába.

Jude-ra emelem a tekintetem, aki az elmúlt órában egyre csak a verandát fürkészte a fotelből. Nagyon menne már, ehhez nem kell pszichológusnak lennem. Látom rajta, hogy minden izma megfeszül, mint aki képes bármelyik pillanatban felugrani és vissza se nézve kirohanni a szabadba. Lelkiismeret furdalás nélkül maga mögött hagyna mindent. De nem megy. Nélkülem nem.

- Hány szendvicset bírtok megenni? - kérdezi Frederick a pult mögül.

- Én nem vagyok éhes - rázom meg a fejem.

- Én sem - feleli Jude.

- Azért csinálok párat, hátha meggondoljátok magatokat - nevet fel kedélyesen.

Az eső pedig újból nekiered, mintha abba sem hagyta volna. Újra dobol a háztetőn, a verandán, csörgeti a faleveleket és csobog a kis vízmosásokban. Frederick elfogyasztja ebédjét az ablaknál állva, majd nagyot nyújtózik és ásít hozzá egyet.

- Nem vagyok már fiatal, mint ti, és most érzem, hogy az éjjel nem aludtam ki magam - szabadkozik, majd felénk fordul. - Lefekszem pihenni. Ha valamire szükségetek van, tudjátok, hol találtok. - Elindul a szűk kis folyosón, majd számító mosollyal visszanéz. - Ilyen esőben és sárban, úgy sem érdemes útnak indulni - kacsint ránk és eltűnik szobájának ajtaja mögött.

Jude körülnéz, aztán fülel pár pillanatig, hogy megbizonyosodjon róla, magunkra maradtunk. Felpattan ültéből és leguggol előttem.

- Mutasd a lábad! - kéri fojtott hangon, de meg sem várja, hogy reagáljak rá bármit is, kezei közé veszi sérült bokámat. Megforgatja, megnyomkodja, majd megkönnyebbülten sóhajt egy aprót. - Nem nagy sérülés. Ha akkor hallgatsz rám, meg sem történik - pillant fel rám.

- Tulajdonképpen mire is készülsz? - kérdezem gyanakodva.

Jude sejtelmesen elmosolyodik.

- Meggyógyítom a lábad.

Felegyenesedik, majd mellém ül. Mozdulatait nem kommentálja, ahogy felsebzi saját csuklóját, majd az orrom alá dugja. A seb kicsi, békésen csordogál belőle a vér. Hosszú másodpercek telnek el, mire felfogom, hogy mit vár tőlem.

- Nincs az az isten, hogy én ezt megigyam - tiltakozok fejemet rázva.

- Bec - szól rám szelíden, mint amikor egy szülő szól rá a gyermekére, ha az nem hajlandó bevenni a gyógyszert.

Csuklóján a seb szélei egyre közelebb érnek egymáshoz, mint a filmekben. A szemem láttára zárul össze az apró vágás. Jude mély levegőt vesz, mielőtt újra megszólalna.

- Nem kérnék tőled ilyesmit, ha nem lenne életbevágóan fontos. A mesterem gyengélkedik és csak te vagy képes segíteni rajta, ám minél tovább húzod az időt, ő annál gyengébb lesz. - Vállamra teszi a kezét. - Nem vagyunk rosszak, sőt! Én a te helyedben bennük nem bíznék meg - biccent fejével arra, amerre nem sokkal ezelőtt Frederick tűnt el. - Főleg a gonoszban nem. Ezek az emberek ezerszer veszélyesebbek, mint a mesterem, vagy én.

- De... miért csak én segíthetek?

- Mert különleges vagy - mosolyodik el melegen.

 

"Mert különleges vagy."

 

Fejemben visszhangzik ez a mondat, torkomban gombóc nő, mellkasom szorít és hatalmába kerít a keserűség. Hogy miért? Mert ezek a szavak felidézik előttem nagyanyám arcát, aki kedves mosollyal simogatta meg a fejem és számtalanszor, számtalan helyzetben mondta, hogy különleges vagyok. Persze, hogy az voltam! Minden szülő számára a saját gyermeke a legkülönlegesebb. Sokszor mondta, nem számított, hogy közben felnőttem.

Aztán elment egyik napról a másikra. Egy nap elaludt és nem kelt fel többé. Nem volt semmi jele annak, hogy ne lenne jól, mindig fitt volt és fiatalos. Kora ellenére remekül tartotta magát. A Halál mégsem kivételezett vele. És én nem tehettem semmit, fel sem készülhettem rá. A nagyanyám halála megrendített és összetört, bár azt hittem, már túl vagyok rajta, most újult erővel tör rám a gyász.

- Rebeca?

Jude hangja úgy ránt vissza a valóságba, mintha valaki félre lökne a közelgő vonat elől. A fiú arcát komor árnyékok teszik hirtelen halálosan fáradttá. Tekintete aggódó, de koránt sem értem aggódik.

- Nekem nincs másom, csak a mesterem - szólal meg halkan, majd nagyot nyel, mielőtt folytatná. - Nem emlékszem az életemre, mielőtt azzá lettem, ami most vagyok. Ő tanított meg arra, hogy életben maradjak. Minden, ami most vagyok, minden, akivé lettem tőle származik, tőle tanultam és neki köszönhető. Mintha az apám volna. - Rövid szünetet tart. - Egyszerűen nem nézhetem tétlenül, ahogy egyre csak gyengül. Tennem kell valamit, és most, hogy végre megtaláltalak, nem engedhetem elúszni a lehetőségemet.

Kiráz a hideg még a puszta gondolatára is annak, hogy valaki más véréből igyak. Tiltakoznom kell, mert minden porcikám tiltakozni akar ellene. Mégsem vagyok rá képes. Mert eszembe jut a nagyanyám, és az, hogy én is minden követ megmozgattam volna, ha lehetőséget kapok rá. Hogy akár a világ végéig képes lettem volna elmenni, hogy meggyógyítsam, ha előre tudtam volna, hogy beteg. Az ő emléke homályosítja el a gyanakvásomat és kelt bennem empátiát Jude-dal szemben. Hiszen ő is abban a cipőben jár, mint én. Csak neki lehetősége van változtatni a dolgok menetén, ő még tehet valamit, hogy megmentse az általa szeretett és tisztelt személyt. Ha most nemet mondanék, az én lelkemen száradna a mestere vére. Nem lennék több annál az orvosnál, aki szenvtelenül közölte velem, hogy tulajdonképpen nem is érti, mit gondoltam. A nagyanyám az ő korában simán produkálhatta az ilyen-olyan szervi nyavalyákat, és egyáltalán nem megy csodaszámba, hogy csak úgy magától leállt a szíve.

- Rendben van - sóhajtok fel.

Jude megkönnyebbülten elmosolyodik, majd ismét felsebzi csuklóját és vérével engem kínálva, felém tartja azt.

- Még mindig nem értem, hogyan fog segíteni ez a bokámon.

- Bízz bennem! - kéri újra.

Óvatosan érintem kézfejét és csuklóját, számhoz emelem a vérző sebet és megtorpanok. Mit kéne tennem? A kortyok, melyektől már most undorodom, nem fognak maguktól jönni. Szívnom kell a kis sebből a vért. Ó, bárcsak visszakozhatnék! Szorosan összezárom szemeimet, arcomra kelletlen fintor ül, ahogy ajkaim érintik a vértől nedves bőrt. Aztán egy korty. A fémes íz rögtön megtölti a számat, a szokatlan textúrától gyomrom görcsbe ugrik és megremegve fojtom vissza az öklendezést. Még egy korty. A testmeleg folyadék lassan, kelletlenül csorog le a torkomon. Kiráz tőle a hideg. Egy újabb korty és még egy. Nem bírom! Ellököm magamtól Jude csuklóját és könny lepte szemekkel, reszkető ujjakkal tapasztom be a számat.

Mégis mit művelek? Ha azt mondják a kristálycukorra, hogy tündérpor, magamra szórom és leugrom egy épület tetejéről, hátha tudok repülni?

A fiú szó nélkül magamra hagy. Átsétál a konyhába és kiszolgálja magát. Megtörli a kezét, szalvétába csomagol egy pár sonkás szendvicset, melyeket visszaérve hozzám, a hátizsákomba rejt. Felkapja a csomagot és felém nyújtja a kezét.

- Mennünk kell.

Habozva nézek sápadt bőrére. Hatott a kis varázslata? Éreznem kellett volna valamit?

- Mindjárt hányok - jelentem ki bizonytalanul.

- Odakint mindent kiadhatsz magadból - mosolyodik el. - Gyere.

- Tényleg el akarsz indulni? Szakad az eső. Sár van. Frederick is megmondta, hogy ilyen időben nem jutunk messzire.

- Nem vesztegethetünk el még több időt - rázza meg a fejét türelmetlenül, majd egészen esdeklőre fogja. – Kérlek!

Elfogadom a felém nyújtott jobbot és talpra állok. Talpra állok! Mindkettőre. Fájdalom és egyéb megrázkódtatás nélkül. Nem sajog, nem nyilall, és nem ordít a fájdalom. Mintha soha nem is lett volna semmi baja a lábamnak.

- Ez hihetetlen! - lehelem lenyűgözve, majd Jude-ra nézek. - De akkor is undorító.

Elmerülök a hátizsákomban és előhúzok belőle egy áttetsző esőkabátot. Az esernyőket soha nem szerettem. Cipőt, kabátot húzok és mindennek a tetejére felveszem a nejlon anyagot. Mikor hátamra akarom dobni a hátizsákot, Jude kiveszi a kezemből és felveszi ő. Menetkészek vagyunk, mint két csibész fiatal, akik kiszöknek játszani a nagypapa tanyájára.

- Hagynunk kéne egy üzenetet Fredericknek - pillantok bűntudatosan a félhomályos folyosó felé.

- Hogy ne aggódjon, csak kiugrottunk pár percre és nemsokára jövünk? Netán, hogy viszlát, elmentünk? - kérdez komikusan. - Észre fogja venni, hogy nem vagyunk itt és levonja majd a saját konklúzióit.

Hagyom, hogy kitereljen az ajtón és becsukja magunk mögött azt. Megkönnyebbülten sóhajt fel a friss levegőn. Megigazítja vállain a hátizsák szíját, majd elindul. Hátra sem nézve, rám sem nézve, még akkor sem, ha nekem valami már egy ideje motoszkál a fejemben.

- Jude - szólalok meg, mikor utolérem.

- Igen?

- Belelátsz a fejembe?

- Ha akarnék, belelátnék - feleli.

- Mióta tegnap felbukkantál, azóta nem érzem azt a... furcsa jelenlétet a gondolataim között.

- Mert nincs szükség rá. Elvégre itt vagy és már nem kell egyéb eszközökhöz folyamodnom, hogy szóba állhassak veled.

- Mi mindent tudsz rólam? - teszem fel a következő kérdést.

Válaszát hosszasan fontolgatja, ahogy a szakadó esőben egyre távolabb kerülünk a fák között a vadászháztól. Valamiért olyan, mintha őt egyáltalán nem zavarná, hogy ismét bőrig ázik.

- Eleget - válaszolja végül. - Eleget ahhoz, hogy...

- Manipulálj és veled menjek? - fejezem be helyette a mondatot.

- Nem - nevet fel röviden, szárazon. - Nincsenek aljas húzásaim. Az, hogy most itt vagy velem, egyedül a te döntésed volt - rám pillant. - Még valami?

- Óh, igen! Rengeteg kérdésem van.

- Ne kímélj - sóhajt fel.

Megmászunk egy latyakos, sáros domboldalt, melyet sűrűn benőtt az aljnövényzet, így könnyen találunk kapaszkodót magunknak.

- A nap. Tudom, most nem süt, de ha sütne, akkor bajban lennél?

- Nem - szusszan meg egy pillanatra a dombtetőn. - Csak félig vagyok vámpír, nem árt a nap, de sokkal-sokkal gyengébb vagyok, mint egy normális vámpír. És képességeimben is csekélyebb a teljesítményem.

- Vér. - Következik az újabb kérdés. - Iszol vért?

- Igen, Bec, iszok vért - látszólag kezdi unni ezt a kérdezz-felelek játékot. - De nem szorulok rá arra, hogy ezt túl sűrűn tegyem.

- Emberből is iszol?

- Igen.

- A szentelt víz? Az ezüst?

- Az ezüstös kérdést inkább a borzas barátodnak kellett volna feltenned.

- Karó! Mi van a karóval?

- Mi lenne vele?

- Ha szíven döfnek vele egy vámpírt, meghal tőle?

- Bárki meghal, ha szíven döfik egy karóval! - méltatlankodik, de elkap, mikor lábam megcsúszik a sárban.

- És az alakváltás? A koporsóban alvás?

- Bec... - sóhajt fel megint. – Kérlek!

- Azt mondtad, ha kettesben maradunk, minden kérdésemre készségesen válaszolsz majd. - csörtetek mellette rendületlenül. - Ha már elrángatsz, ki tudja hová, ez a legkevesebb.

- Zuhog az eső, csurom víz vagyok, a talaj nem épp járható, a hátizsákod elképesztően nehéz, ezt hogy voltál képes idáig magaddal vonszolni? - pillant rám. - Fáradt vagyok, és éhes. Ha találtunk egy helyet éjszakára, ahová behúzódhatunk, szívesen mesélek, de most kérlek, összpontosítsunk csak arra, hogy mielőbb kiérjünk az erdőből.

Csendben maradok, pedig ezer meg egy kérdésem lenne még.

Az eső csak kopog a falevelekről ránk és az avarra. Homályos függönyt alkot a törzsek között, a lombok fölött üvölt a szél. Az elhalt levelek csúszósak és alattomosak a talpunk alatt. Órákig baktatunk méla csendben, és az idő nem látszik enyhülni. Egy vadászles huzatos oltalmában pihenünk meg és fogyasztjuk el a Frederick által készített szendvicseket.

Elfáradtam. Nehéz terepen jöttünk el idáig, ráadásul az időjárási viszontagságok is ellenünk szövetkeztek. Az avar mindenhol csúszik, a víz mindenhová befolyik, ahol utat talál, az esőfüggöny lecsökkenti a látási viszonyokat és olyan hangerővel tombol, hogy lassan a saját gondolataimat is alig hallom. Mindennek a tetejében pedig hideg van. Sosem gondoltam volna, hogy nyár végén egy vihar ilyen drasztikusan lehűtheti a levegőt. Épp csak a leheletünk nem látszik. Elég volt pár napot fedél alatt töltenem újra és hiányozni kezd az otthon melege, a forró kávé és a meleg étel. Egy jó fürdő.

Lemondó sóhajjal gyűröm össze a szalvétát és dugom zsebre. A kedvemet leginkább talán mégis az vette el, hogy nem tudom merre, milyen messzire megyünk még. De le merném fogadni, hogy messze még az út vége.

- Induljunk. - dobja hátára Jude a hátizsákomat.

Hálás vagyok, hogy legalább ezt nem nekem kell cipelnem. Bólintva állok fel a földről és eligazgatom esőkabátom redőit.

- Mehetünk.

- És mégis hova készültök menni?

A kérdés a hátunk mögül érkezik, és csak úgy csöpög a bosszússágtól. Mély, karcos és számon kérő. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami rosszaságon. Nem hallottam, hogy közeledett volna, nem láttam alakját feltűnni a fák között és most mégis itt van. Bele sem merek gondolni, mióta követhetett minket, vagy egyáltalán hogyan akadt a nyomunkra.

- Erick? - fordulok felé, és villámló tekintetétől azonnal elszégyellem magam, pedig semmi okom nem volna rá.

A férfi ellép mellettem, mintha itt sem lennék.

- Kérdeztem valamit.

- Amire nem vagyok köteles válaszolni. - feleli Jude megvetően. - Rebeca saját döntéséből tart velem. Semmi közöd hozzá.

- Saját döntéséből. - mosolyodik el gúnyosan. - És ezt úgy mered kijelenteni, hogy korábban a gondolatai közt turkáltál.

- Nem manipuláltam. - szűkülnek össze a fiú szemei gyűlölködve.

- A mestere bajban van... - próbálok közbe szólni.

- És miért érzed szívügyednek, hogy segíts rajta? - fordul most felém Erick. - Ha jól emlékszem, engem egy puskával akartál eltenni láb alól.

- Honnan tudsz erről? - kérdezem elhűlve.

- Frederick. - érkezik a kurta felelet. - És most visszamegyünk.

Nemes egyszerűséggel veszi magához a hátizsákomat és megragadja a csuklómat. Hosszú, gyors léptekkel indul el és én csetlek-botlok utána, nehezen tartva az iramot a csúszós, sáros talajon.

- Egy óra alatt hazaérhetünk.

- De hiszen egész délután úton voltunk!

- A vámpír cimborádnak borzalmasan rossz a tájékozódási képessége. - pillant rám szeme sarkából. - Sosem kerültetek volna ki az erdőből, ha rá hallgatsz.

Vállam fölött pillantok hátra és látom, ahogy Jude dühösen csörtet utánunk. Elismeri ugyan, hogy nincs erőfölényben, de egyáltalán nem tetszik neki, hogy Erick hátráltatja őt.

Alig negyed órája vagyunk úton és én máris úgy érzem, hogy ebben az erőltetett menetben, lassan közel járok hozzá, hogy kiköpjem a tüdőmet is. A hideg levegőt ezúttal már képtelen vagyok az orromon át venni, minden egyes korty marja a torkomat. A csuklóm sajog, ahogy Erick húz maga után és végül megbotlik a lábam. A sötét hajú férfi viszont nem hagyja, hogy elessek, azonnal talpra ránt és rosszallóan néz rám.

- Ne akard, hogy téged is a hátamra vegyelek.

- Akkor lassíts, vagy engedj el, mert így nem tudok haladni! - replikázok és elrántom a kezem, hogy a következő pillanatban megdörzsölhessem csuklómat.

Erick csak felvonja egyik szemöldökét, majd hátat fordít nekem és újból elindul, most valamivel lassabban, mint korábban.

- Menjünk. - szólal meg Jude mikor felzárkózik mellém.

- Nála van minden holmim!

- Nem érdekes. Majd pótoljuk őket.

- Nem érted. - horkantok fel. - Abban a hátizsákban van az egész életem!

Igyekszem nem lemaradni és tartani a tempót, de olyan érzés kerít hatalmába, mintha korbáccsal hajtanának. Gondolataim visszakalandoznak arra a napra, amikor Erick sérülten összeszedett egy fa tövéből. Alig tudtam bicegni utána, és szidtam, amiért túl gyorsan megy, pedig egy megtermett szarvasbikát is maga után húzott. Most már tudom, hogy pár napja igen csak lassan haladt. Az eső lassacskán alábbhagy, végül eláll teljesen. Nincs más hang, csak a mi csörtetésünk és a fákról olykor alácsöppenő víz koppanása az avaron.

Mikor már legszívesebben könyörögnék egy pár perces pihenőért, narancsfényt látok a fák közt táncolni. Nagyon rossz előérzetem támad tőle. Erick megszaporázza lépteit, és ahogy közeledünk, bizonyossá válik, hogy a közelben, a nedves idő ellenére is tűz ütött ki. A férfi nekiiramodik és én gondolkodás nélkül futok utána.

Az, ami a szemeim elé tárul felülmúlja a legvadabb rémálmaimat is. A forró lángok szörnyetegként nyaldossák a veranda karcsú oszlopait, a feltépett ajtón át látni az odabent tomboló poklot. A hőtől kirobbantak az üvegek, a nappali függönyét ide-oda dobálja a hőség által keletkezett szél, s közben szépen lassan felemészti, míg nem marad utána semmi. A fa nyöszörögve, recsegve ég, mintha maga a ház is jajkiáltások sorozatát hallatná fájdalmában. A hőség elviselhetetlen, a látvány rémületes, mégsem vagyok képes elszakítani róla a tekintetem.

Összerezzenek, ahogy a hátizsákom tompán puffan a földön és Erick beront a házba.

- Erick! - kiáltok utána, de földbegyökerezett lábakkal állok és nem bírom rávenni tagjaimat arra, hogy megmozduljanak.

Egy szörnyűséges gondolat rohan át agyamon, hogy aztán maga mögött hagyja a mardosó bűntudatot. Nem lett volna szabad eljönnünk.

Jude épp olyan rémülten áll mellettem, amilyennek én is érzem magam. Feszült, hosszú másodpercek telnek el, mire újból feltűnik Erick alakja a lángok között. Összeteszem kezeimet és szám elé emelem, mikor meglátom, kit tart a karjai közt. Az öreg doktor az, élettelen tagokkal, ernyedten, megpörkölődött ruhával.

Ez az a pillanat, amikor végre elindulnak a lábaim, bár mintha nem is én irányítanám őket. Mire Erickhez érek, ő a földre fekteti Frederick testét és visszatér az égő pokolba. Letérdelek a test mellé és azon igyekszem, hogy csuklóján kitapintsam pulzusát. Talán csak eszméletlen. Hiszen az nem lehet, hogy bármi történjen vele. Pont vele. A mindig kedves, szelíd doktorral.

- Nem érzem a pulzusát. - nézek fel kétségbeesetten Jude-ra.

- Nézd. - bök fejével az öreg felé. - A nyakát nézd.

Felsikoltok. Szemeimet ellepik a könnyek és el kell fordítanom a fejem, hogy ne szakadjon ki belőlem egy újabb sikoly. Széles, hosszú vágás fültől fülig. A ruhájára ráalvadt, rászáradt a vér. Mégis mi történt, miután mi eljöttünk?

- Amikor visszaértem, még élt. - hallom meg Erick hangját.

Felnézek rá. Arca komor és érzelemmentes. Nem! Dühös, mérhetetlenül dühös. Egy törött deszkát tart a kezében, amit Jude elé dob a földre. A félvámpír szemei hitetlenkedve elkerekednek.

- Mi ez? - kérdezi elképedve, mintha megdelejezte volna a deszka.

- Mi ez? - teszi fel a kérdést Erick is. - Te talán jobban tudod.

A deszka fölé hajolok én is, hogy a narancs fényű izzásban én is láthassam, miről beszélnek. Különös alakú motívum van a fába karcolva. Piktogram, ékírás vagy hieroglifa lehet, mindenesetre biztosan van valami jelentősége.

- Frederick teste mellett találtam. - jelenti ki Erick.

- Az lehetetlen! - kapja rá a tekintetét Jude. - Ki van zárva!

- Úgy nézek ki, mint aki hazudik? - csattan fel a férfi. - Be tudod azonosítani?

- Be. - bólint komoran a kérdezett.

- Mi ez? - kérdem félve.

- Egy rúna. - magyarázza Jude. - Ilyenek jelölik a különböző klánokat. Vámpírok klánjait. - újból Erickre néz. - Akkor sem értem, hogy került ez ide.

- Miért?

- Mert ez a rúna a mesteremé.