5. fejezet: A Hang

A kis vadászház elcsendesedve fekszik a félhomályba burkolózó erdőben. A fel-feltámadó széltől andalítóan susognak a levelek. A levegő fülledt, forró, fullasztó, mint ahogy nyári záporok előtt ez lenni szokott. Sötétedik is már. A légnyomásváltozástól sajog a bokám, álmos vagyok, társaságom sincs. Erick félrevonult rögtön a vacsora után, Frederick pedig kimerültségre hivatkozva hagyott magamra a nappali kanapéján. A kinti fények már nem kedveznek az olvasásnak és nekem nem akaródzik villanyt kapcsolni. Szóval félreteszem a könyvet, elnyúlok a kanapén és nyakig betakarózom.

Megérkezett az eső. Hallom a verandán, az avaron, és a faház tetején halkan kopogni az apró cseppeket. Hangjuk andalító és a nyomott, meleg levegőnek hála, nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy el tudjak aludni.

Palacsinta és juharszirup illata terjeng a levegőben. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára palacsintát. Félre tolom a takarót és kikászálódom az ágyból. A szobám ajtaja tárva-nyitva. De mindig is ezt csinálta. Nem rázott fel, nem csörömpölt semmivel, csak kinyitotta az ajtót és hagyta, hogy a reggeli illata és korgó gyomrom felébresszenek. És ez ma sincs másként.

Köntöst kapok magamra és belebújok papucsaimba. Fülem mögé tűröm a hajam, ahogy mosolyogva sétálok végig a levendula színű folyosón, fordulok el balra és érkezem meg a konyhába.

- Épp jókor, kisasszony. - kacsint rám a drága, kedves, elmondhatatlanul szeretett nagyanyám.

Leülök az asztalhoz, és elrévedve kezdem fürkészni alakját. Magas és vékony, koránt sem törékeny alkat. Ráncokkal teletűzdelt, kedves arcán lágy mosoly fekszik. Elszorul a torkom, és valami egészen keserű érzés kerít hatalmába.

- Na, és hol van a palacsinta? - kérdezem, hogy eltereljem gondolataimat a rossz érzéstől.

- Már megetted. - pillant rám megütközve. Ellép mellettem és a nappali felé veszi útját.

Meglepetten nézek rá, értetlenül. S mégis érzem a palacsinta tésztájának és a juhar szirup ízét a számban. Különös, eddig fel sem tűnt. Lenézve az előttem heverő tányérra, csak maszatos foltokat látok. Ezek szerint tényleg megettem a palacsintát.

Felkelek az asztaltól és utána indulok. Huzat cirógatja meg arcomat. A helységbe érve, nagyanyám nyomát sem találom. A bútorokat fehér lepel takarja. A kandalló párkányán, a róla készült kép csücskében fekete szalag éktelenkedik. Ekkor megértem a korábbi, nyomasztó érzést. Hát persze, ő meghalt. És ezek szerint nekem már semmi keresnivalóm itt.

Visszalépek a folyosóra és vállamra dobom hátizsákomat. Búcsút intve a háznak, ahol felnőttem, kilépek az ajtón. S ahogy a festett, préselt fa lap becsukódik mögöttem, én az erdő közepén találom magam. Mögöttem komoran emelkedik a vadászház, előttem pedig az apró sufni. Elindulok. Mert nyitva van az ajtaja, és engem mindig is foglalkoztatott, mi lehet bent.

A mennyezethez hatalmas kampót erősítettek, s arra feltűzve lóg az elejtett szarvas élettelen teste. Sután bicsakló, egykor büszke feje épp csak nem éri el a földet. Tekintélyes szarvától megfosztották. Bőre rendetlenül hever a fal mellé állított asztalon. Sötét húsú arcában ülő fekete szemei vádlón merednek a semmibe. Kísérteties, nyomasztó, megrendítő.

Csattanva záródik be az ajtó, és én megperdülök sarkamon, hogy Erickkel találjam szemközt magam. Alakja fölém tornyosul, fenyegető, de nem engem néz. Ugyanúgy áll a kijárat és köztem, mint ahogy én állok a szarvas és közte. Szemei lámpásként aranylanak fel a félhomályban, minden ina megfeszül, mint az ugrásra kész vadnak. Félek.

Ekkor újabb csattanás hallatszik, s én kinyitom a szemem. Felülök. Ismét a vadászház nappalijának kanapéján fekszem. Odakint pedig tombol a vihar. Az eső hatalmas cseppekkel koppan az erdő minden négyzetméterén, durván dobol a háztetőn, az avarban vízfolyássá dagad és hangosan hömpölyög, csobog. A szél ordít, süvölt, s úgy tépázza a fák lombjait, mint őrült, ki letépte láncait. A villámok szerteszét ágazó, felfénylő sebeket ejtenek a haragos égbolton, a közelben érnek földed és fülsértő csattanás kísér minden találkozást a földdel. De ezekhez a csattanásokhoz más hang is vegyül. Ismétlődő, kellemetlen hang, ami rossz érzéssel tölt el.

Tehát mit teszek? Felkelek a kanapéról és az ablakhoz bicegek, hogy lássam, ahogy az őrjöngő szél játszadozik a sufni nyitott ajtajával.

“Oda kell menned!” - utasít a Hang.

“Majd pont a legnagyobb viharban fogom megnézni, mi lapul a sufniban.” - forgatom meg szemeimet.

Ekkor azonban az apró épülettől pár lépésre egy sötét, szellemszerű alak jelenik meg. Körvonalai homályosak, alakja hullámzik az esőben, mint valami fekete massza. Kinyújtja bizonytalan, reszkető karját és a sufni felé mutat.

“Oda kell menned!” - ismétli meg magát.

- Ezt nem hiszem el. - mondom ki hangosan.

- Én is látom. - szólal meg mögöttem Erick.

Jelenléte annyira meglep, hogy kishíján felugrok ijedtemben. Látja? Tekintetemet visszakapom a kisház felé. Az árnyalak már nincs ott, csak az ajtót csapkodja a szél.

- Este bezártam az ajtaját. - folytatja úgy, mintha azért magyarázna, hogy megértsem korábbi megszólalását. - Kimegyek, megnézem mi történt.

- Megvesztél? - kérdezem meghökkenve.

- Habzik a szám? - kérdez vissza szenvtelenül. - Nem fogok belehalni egy kis esőbe. - teszi hozzá lekezelően.

- Énekelni nem fogsz odakint? - kérdezem epésen, de válaszra sem méltat.

Már csukódik is mögötte az ajtó. Nem veszi sietősre a dolgát mert nem is tudja. Akármilyen testalkattal is áldotta meg a sors, a viharos szél és a zuhatagként hulló eső lelassítják. Lélegzet visszafojtva nézem, ahogy elér az apró fa tákolmányig. Egy örökké valóságig tart, amíg odabent elidőzik. Mintha a Bolond Kalapos invitálta volna meg egy tea délutánra. Aztán nagy nehezen mégis feltűnik a sufni ajtajában újra, de ha lehet, mintha most még lassabban közlekedne, mint korábban. Valamit húz maga után. A sűrű eső és a sötétség miatt nem látom, hogy mit. Egy alakot, egy vonagló, kapálódzó alakot. Kíváncsian nyújtogatom a nyakam, amíg elérnek a verandáig. Aztán nyílik az ajtó, és egy vékony test zuhan a padlóra Erick előtt.

Egy fiatal fiú. Talán annyi idős lehet, mint én, vagy kicsit fiatalabb. Rövid, fekete haja letapad a víztől, ruhájából csak úgy csavarni lehet a vizet. Feltápászkodik, és dühösen áll meg a nála kétszer nagyobb férfival szemben.

- Mit kerestél odakint? - kérdezi Erick.

A fiú rám néz, majd rám is mutat.

- Őt. - feleli.

Meglepetten nézek rá, majd Erickre, aki úgy néz rám, mintha magyarázattal tartoznék az illetéktelen behatoló kilétét illetően.

- Ismered? - fonja karba kezeit a mellkasán.

- Soha nem láttam még ezelőtt. - rázom meg a fejem. - Nem tudom, ki vagy. - mérem végig a fiút.

Közepesen magas, szelíd izomzatú fiú. Abban a korban lehet, amikor már nem gyerek, de még nem felnőtt. Vonásai már nem gyermekien lágyak, de még nem is férfiasan élesek.

- Nem is tudhatod. - legyint.

A hangjában van valami ismerős, mégsem tudom, hova tenni.

- Mióta követtél?

- Amióta elhagytad a nagyanyád házát. - feleli. - Ott kellett volna maradnod. Úgy volt, hogy érted megyek és minden rendben lesz.

- Úgy volt? - szaladnak ráncba szemöldökeim. - Mi lesz rendben?

- De neked el kellett indulnod a nagyvilágba. - folytatja, engem figyelmen kívül hagyva. - Kénytelen voltam követni téged és a helyes irányba terelni. Persze nem hallgattál a megérzéseidre, és később rám sem, amikor azt mondtam, hogy ne gyere erre.

- Te voltál a hang a fejemben! - kiáltok fel meglepetten és az utolsó kirakós is a helyére kerül.

- Hang a fejben? - kérdezi Erick. - Erről miért nem szóltál?

- Mert lökött tyúknak tartottál volna.

- Így is annak tartalak. - von vállat érdektelenül.

- Hogy csináltad? - lépek a fiúhoz.

- Micsodát? - néz rám megütközve.

- Hogy másztál bele a fejembe?

Habozik, nem válaszol. Aztán mégis szóra nyitja a száját. De ekkor felbukkan a folyosóról Frerderick alakja, álmosan csoszog hármasunk felé egy köntösben.

- Az ég szerelmére, mi ez a lárma? - mér végig minket rosszallóan, majd a tekintete megállapodik a fiún. Értetlenség ül ki ráncos arcára és Erickre emeli szemeit.

A férfi megrázza a fejét és nem ad választ az öregnek. Néma patthelyzet alakul ki a helységben. Mindenki a másiktól remél választ. Csak a vihar hangja töri meg a csendet, és a két jómadár ruhájából csöpögő víz. Végül Frederick az, aki megelégeli hallgatásunkat. Odalép a fiúhoz és a tőle megszokott, kedves mosollyal üdvözli.

- Mi szél hozott erre fiam?

- Engem… követett. - válaszolok a kérdezett helyett.

- Igaz ez? - fordul vissza a fiú felé az orvos.

- Igaz. - bólint. - És amint vége a viharnak, elmegyünk. - jelenti ki határozottan.

- Ezt nem te döntöd el. - teszem csípőre kezeimet. - Miért mennék el olyasvalakivel, akit nem ismerek?

- Miért maradnál olyanokkal, akiket nem ismersz? - vág vissza.

- Attól tartok, a kisasszony nem mehet sehova, amíg a bokája helyre nem jön. - szól közbe Frederick.

- Se perc alatt meggyógyítom. - legyint türelmetlenül.

- Mi vagy te? És mit akarsz tőlem? - kérdezem egyre növekvő rossz érzéssel a gyomromban.

- Jude. - mutatkozik be, de a válaszadással habozik.

- Ezzel nem lettünk okosabbak. - szúrja közbe Erick, aki még mindig gyanakodva figyeli a fiút.

- Vámpír vagyok. Ezért sikerült manipulálnom Rebeca gondolatait.

- Vámpír? - kérdezem elhűlve.

- Csak félig. - feleli. - Máshogy nem lennék hasznára a mesteremnek.

Kész agyrém. Vámpírok, vérfarkasok. Lassan már az sem lepne meg, ha Frederickről kiderülne, valójában egy álruhába bújt kentaur. És én még azt hittem, hogy békésen eltúrázgatok a világban. Hogy a nagyanyám halála volt az utolsó dolog, ami felforgatta az életemet. Erre bekerülök egy ilyen... ilyen képtelenségbe.

- Mit akar tőle a mestered? - kérdezi Erick, arcára sötét árnyékot fest egyre komorabb hangulata.

- Az nem tartozik rád.

- Ami azt illeti, nagyon is ránk tartozik. - szól közbe most Frederick. - Amíg az én házam vendége, a szívemen viselem a sorsát. És mind kíváncsiak vagyunk a történetedre. De előbb szárítkozzatok meg és öltözzetek át. Erick?

- Nem lennének jók rá a ruháim. Ahhoz túl nyeszlett. - feleli a férfi és elvonul.

- Gyere fiam, majd én adok neked pár ruhát. - fogja karon Jude-ot és elvezeti.

Én pedig egyedül maradok a saját döbbenetemmel. Egyetlen kérdés visszhangzik a fejemben. Tényleg velem történik mindez?