4. fejezet: Erick

Erick

A reggel békésen érkezik. Olyan nyugodt minden, mintha az előző estét csak álmodtam volna. Nem is esik szó arról, hogy Erick egy vérfarkas, és hogy mit művelt a sufniban. Megreggelizünk, aztán Frederick magához veszi a telefonkészüléket, hogy felhívja Bobby-t, akiről kiderül, hogy autószerelő. Megígéri az orvosnak, hogy amint tud elindul és elvontatja a Land Rovert.

- Bec. – áll meg előttem Frederick. – Szeretném, ha pihennél. Nem tanácsolnám, hogy bárhová is elindulj, de ha nagyon muszáj, idekészítettem neked egy könyökmankót.

- Jól van. – egyezem bele a halálra ítéltek nyugalmával.

Az öreg orvos derűsen mosolyogva megveregeti a vállam, aztán elhagyja a házat. Kintről egy darabig még beszűrődik a hangjuk, ahogy a rozoga Land Rovert rákötik a vontatóra, aztán felbőg a motor és hangja egyre távolodik.

Bámulom bekötözött, tompán lüktető lábam, alatta pihe-puha díszpárna. Hamar elunom magam. Ericknek nyomát sem láttam reggel óta és nem hiszem, hogy a szűkszavú óriás jó beszélgető partnernek bizonyulna. Nyögdécselve, mint egy öregasszony, felkelek a kanapéról és a könyvespolchoz lépek. Meglep és lenyűgöz a kötetek változatossága. Hemingway-től Stephen Kingig szinte minden. Nem is tudom, ki olvas többet; a voksomat mégis Frederickre tenném. Leemelek egy King kötetet és leülök vele a kanapéra, lábamat ismét feldobva a díszpárna tetejére.

Teljesen elveszítem az időérzékemet, egyszer csak azt veszem észre, hogy Erick mögött csukódik az ajtó. Felnézek a könyvből, ugyanolyan érzelemmentesnek tűnik, mint eddig bármikor.

- Merre jártál? – kérdezem. Szükségét érzem annak, hogy valamivel oldjam a feszült csendet.

- Rendet raktam. – érkezik a kurta felelet és maszatos kezével a sufni felé int hanyagul.

- Oh. – visszafordulok a könyvhöz, de árgus fülekkel hallgatom minden moccanását.

Úgy viselkedek, mintha attól tartanék, hogy gondol egyet és a torkomnak ugrik, hogy szétcincáljon. De semmi ilyesmit nem tesz. Normálisan húzza le a cipőjét, normálisan mossa meg a kezeit a konyhában és normális, nyugodt, hosszú léptekkel szeli át a nappalit, hogy egy helyi hírlappal a kezében leüljön az egyik fotelbe. Kinyitja az újságot és eltűnik mögötte.

Akaratlanul is eszembe jut az ablak túloldalán vicsorgó fenevad, akinek hosszú szemfogairól egykedvűen csöpögött a vér, s akinek a szemei úgy villogtak a sötétben, mint egy eszét vesztett vadállatnak. És pontosan ez a fenevad, most itt ül egy köpésnyire tőlem és újságot olvas. A helyzet abszurditásán kis híján felnevetek.

„Maradj távol tőle.” – figyelmeztet a Hang.

„Már csak te hiányoztál.” – üzenek neki gondolatban. Nem érkezik rá felelet.

- Nem unod még? – érdeklődik szenvtelenül az újság.

- Micsodát?

- A bámulást. – csukja össze a lapot Erick és mered rám vádlón. – Már-már lyukat égetsz az újságba.

- Kikérem magamnak. – dünnyögöm sértetten. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem kattansz-e be és rendezel vérfürdőt hirtelen.

- Jó kifogás. – biccent. – Mégis inkább úgy nézel ki, mint aki elvárja, hogy „átváltozzak”. – forgatja meg a szemeit. – Nem egy Freak Show-ban vagyunk.

- Előbb is figyelmeztethettél volna, akkor nem bámészkodok olyan sokat, hanem azonnal menekülök. – jegyzem meg epésen.

- Ott az ajtó. – emeli újra arca elé az újságot. – Nem tartalak vissza.

Menj a fenébe! Vagy valami ilyesmit készülök a fejéhez vágni, de inkább csendben maradok és a könyvnek szentelem a figyelmem. Nem mintha koncentrálni tudnék és magamat ismerve nem is fog sokáig lekötni a könyv, ha vannak sokkal égetőbb kérdések, amiket fel akarok tenni. A lelkiismeretem azt mondja, ezúttal harapjak rá a nyelvemre, de nem hallgatok rá.

- Szóval, hogy történt?

- Micsoda? – néz ki az újság mögül.

- Hogy lettél ilyen… - egy pillanatra elgondolkodom, keresve a megfelelő kifejezést. - …bestia? Megharpatak? Megátkoztak? Valami rituálé közben voltál emberáldozat?

- Miért érdekel?

- Az Interjú a vámpírral már lerágott csont. – vonok vállat. – Mit szólnál egy Interjú a vérfarkassal-hoz?

Nem válaszol és én borzasztóan idiótán kezdem érezni magam. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Lemondóan felsóhajt, összecsukja az újságot és leteszi az asztalra.

- Készítsd a tolladat riporter kisasszony. – emeli rám a tekintetét. – Bár gondolom, nem leszel elégedett a szörnyű gyerekkorom történetével, mert rettentően klisés.

Elkerekedett szemekkel meredek rá, ahogy félreteszem a King kötetet. Meglepődöm rajta, hogy Erick egyáltalán hajlandó beszélni erről egy vadidegennek. Aztán eszembe jut az is, amit korábban mondott. Ha ezt bárkinek is elmondanám, csak legyintenének és rám aggatnák az őrült jelzőt. A férfi elfintorodik, majd beszélni kezd.

- Tizenkettő voltam, teljesen átlagos kisvárosi életet éltünk a szüleimmel és a testvéremmel. Az apám autókereskedő volt, az anyám pedig a helyi cukrászdában dolgozott. Soha nem tűntek ki semmi átlagon felülivel, ahogy a bátyám és én sem. Ő tipikus szürke egér volt, mindig a könyveit bújta és még a kemény fiúk sem méltatták arra, hogy időnként elpáholják. Igazából olyan volt, mint egy szellem, mintha nem is létezett volna. Én sem voltam feltűnő, kevés barátom volt és a tanulmányi átlagom sem volt soha kimagasló.

Október közepe volt, telihold. Teljesen átlagos este a kisváros számára. A szüleim a híradót nézték a nappaliban, a bátyám szokásához hívem a szobájába zárkózott, én pedig a leckém helyett képregényt olvastam. Volt egy kutyánk is, egy drótszőrű utcai keverék kutya. Öreg volt már, félig süket és lusta. Aznap este azonban valamiért nagyon nyugtalan volt. Nem akart kimenni az udvarra elvégezni a dolgát, a szőnyegre vizelt, megugatta az ajtót, aztán a kanapé alá bújva nyüszített. Fogalmunk sem volt mitől pánikolhatott. A szüleim a teliholdra fogták.

A ház lassan elcsendesedett, mindenki lefeküdt aludni; a kutyánk is megnyugodni látszott. Aztán, mikor már mélyen aludtam, arra riadtam, hogy a kutya felvonyít a nappali közepén. És mintha a távolban egy másik állat viszonozta volna ezt az üvöltést. Mégsem hasonlított a hangja egyetlen környékbeli kutyáéra sem. A mi kutyánk pedig újra és újra felüvöltött. Apám megelégelte és hangosan szitkozódva kitette a szűrét a házból. A szerencsétlen állat vissza akart jönni, kaparta az ajtót és nyüszített, de egy idő után elhallgatott. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy örökre.

A kaparászás viszont egyre erősödött az ajtón, míg végül dörömbölésbe nem csapott át. Ekkor már mindannyian a nappaliban voltunk és értetlenül meredtünk az ajtóra. Nem tudtuk, hogy ki, vagy mi lehetett a túloldalán. Aztán a másik oldalon, a nappali ablaka alatt is meghallottuk a kaparászást. Valami súlyos test járkált a tetőn fel és alá. Odakint az utcán nem égett egyetlen lámpa sem, csak a telihold fénye ragyogta be a kis utcát.

Az ajtó előtt a „kutya” felüvöltött és a hangja hátborzongató volt, de az még rémületesebb volt, amikor társai is csatlakoztak hozzá. A lény hirtelen tépte fel az ajtót és a küszöbön egy olyan teremtmény tornyosult fölénk, amiről nem hittük volna, hogy létezik egyáltalán. A félelmen kívül az egyetlen emlékem az maradt, hogy rettentően büdös volt, mint aki kilométereket futott és kegyetlenül megizzadt.

Anyám felsikoltott és sírva fakadt félelmében, a bátyám olyan sápadttá vált, mint egy hulla. Mivel békés kisvárosban éltünk, apám nem tartott fegyvert. Az egyetlen dolog, amivel védekezhetett, a nevetségesen vékony felmosó nyél volt.

Minden elképesztő gyorsasággal történt. Beszakadt a plafon, betört az ablak és egyszerre három szörnyeteg fogott közre minket. Reagálni sem volt időnk. Anyámnak egy egyszerű mozdulattal szakította le a fejét az egyik, a másik apám mellkasát roppantotta szét. Minden csupa vér volt, és rémületes csönd telepedett ránk. Csak a saját szívem zakatolását hallottam a fülemben dobolni. Aztán ütést éreztem a tarkómon és utána csak a sötétségre emlékszem.

Amikor magamhoz tértem, emberek vettek körül. Nők és férfiak egyaránt. Talán egy tucatnyian lehettek. Üvöltöttem és a segítségüket kértem, de ők csak nevettek rajtam és azt mondták, a lehető legjobb helyen vagyok. Mind vérfarkasok voltak, egy falka. Egy Tristan nevű férfi volt a falkavezér. Csapzott volt, és sebhelyes; tényleg úgy nézett ki, mint valami eszelős vadállat. Fogalmam sincs, hogy milyen indíttatásból, de velem akarta bővíteni a falkáját. Az egész „ha egy vérfarkas megharap, te is azzá válsz” dolog csak humbug. Engem nem haraptak meg.

Tristan éles vadászkéssel közeledett felém és mély vágást ejtett a tenyeremen. Aztán megvágta saját, kérges tenyerét is és elkapta a kezemet. Csupán arra volt szüksége, hogy keveredjen a vérünk és én a mai napig élesen emlékszem rá, hogy éreztem a forróságot, ami végigrohan a karomon egyenesen a szívemig. Aztán vége volt. A fájdalom olyan hirtelen múlt el, ahogy jött. Tristan elégedetten felnevetett, aztán mind magamra hagytak. Sokáig bámultam a tenyeremen begyógyult vágás halvány hegét és nem értettem semmit.

Sokáig éltem közöttük. Túl sokáig ahhoz, hogy megtanuljak vadászni, és meggátolni, hogy akaratom ellenére változzak át. De soha nem kezeltek a falkájuk teljes jogú tagjaként. Csak egy szórakozási lehetőség voltam számukra. Csak a legalapvetőbb dolgokat tanították meg. Aztán ketrecbe dobtak, hogy más, hozzám hasonló fiatalokkal küzdjek meg. Az akkori mindennapjaim az életben maradásról szóltak. Ugyan nem öltek meg senkit, aki vesztett, de kegyetlenül megverték és hetekig éheztették.

Öt éve voltam Tristan tulajdonában, amikor olyasvalakivel eresztettek össze, akiről azt hittem, már rég meghalt. A ketrec másik végében a bátyám állt és ő is ugyanolyan döbbentnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. A farkasok szadizmusáról nem voltak kétségeim, de azon a napon valami végleg megtört bennem. Csupán reménykedni mertem benne, hogy a bátyám nem tört még össze annyira, hogy a torkomnak essen. És valamelyest megkönnyebbültem, mikor felém lendülve azt súgta a fülembe, hogy támadjam az őröket.

Fogalmam sincs, hogy történt, de végül csurom véresen és holtfáradtan sikerült kiverekednünk magunkat. Megszöktünk, szabadok voltunk. De még mindig csak kölykök és nem menekültünk elég messze ahhoz, hogy ne érjenek utol minket. Tristan elkapta a bátyámat és megfojtotta a szemem láttára. A tekintetében olyan eszelős őrület tükröződött, hogy a félelemtől minden tagom remegni kezdett. Botladozva kezdtem szaladni, végül addig menekültem, míg a kimerültségtől össze nem estem odakint a ház előtt. Frederick akkor már egyedül élt itt és nagyon megrémült.

Háromszor vittek el innen a rendőrök és én negyedszerre is visszajöttem. Valamiért úgy éreztem, hogy itt biztonságban vagyok. Frederick sokáig azt hitte, hogy megzavarodtam a szüleim halálától, amiről, mint később megtudtam, ráaggatták a gyilkosság-öngyilkosság leplet. Minket pedig eltűntnek nyilvánítottak a bátyámmal.

Az öreg pszichológus volt, mielőtt visszavonult. Sebészként praktizált évtizedekkel ezelőtt, de amikor a felesége elvetélt, nagyon komolyan elkezdett foglalkozni a pszichológiával, és abból is megszerezte a doktoriját. Úgy gondolta kellő szaktudással biztos támasza lehet a depresszióba zuhant feleségének, de a nő végül öngyilkos lett, mert képtelen volt feldolgozni a meg nem született gyermek elvesztését. Frederick pedig visszavonult ide, ebbe a csendes és háborítatlan vadászházba, hogy itt tengesse hátralévő idejét. Aztán jöttem én és fenekestől felforgattam az életét a hihetetlen meséimmel és ő érdeklődve próbálta megfejteni a „képzelgéseim” mögött megbújó valóságot. Mondanom sem kell, hasztalan.

Én megelégedtem volna azzal is, ha őrültnek tart és csak a szánalma miatt tűr meg maga mellett, elvégre hihetetlen történetet mondtam neki. De a rémálmaim nem hagytak nyugodni és egy éjjel átváltoztam. Majdnem megöltem az öreget, de mindazok ellenére, amit tettem, nem küldött el. Helyette annál inkább óvott attól, hogy emberek közé menjek. Bújtatott, ha úgy tetszik, hogy ha Tristan netán úgy dönt, utánam ered, ne legyen könnyű dolga megtalálni. Azóta pedig eltelt tíz év.

Kintről egy rozoga jármű pöfögő hangja hallatszik, és Erick szóáradata véget ér. Felkel a fotelből és az ablakhoz lép, hogy figyelemmel kísérje, ahogy öreg barátja a ház felé siet, miközben Bobby, az autószerelő elhajt.

Frederick nem tűnik vidámnak, mikor belép az ajtón. Mindig derűs és kisimult arcát most a gondterheltség mély árkai szántják fel.

- Baj van? – kérdez rá Erick.

- Baj? – kérdez vissza az öreg. – Katasztrófa! – fortyan fel. – Azt sejtettem, hogy nem kis munka lesz Betsy javítása, de úgy hittem, egy hétnél nem lesz több.

- Frederick… - sóhajt fel a másik férfi. – A Land Rovernek a tengelye tört el.

- És legalább három hét, mire egy új tengely érkezik külföldről! – morogja bosszúsan.

- Számíthattál volna erre.

- Az Isten megáldjon! Orvos vagyok, nem autószerelő! – fújtat feldúltan, aztán észrevesz és mérge azonnal elszáll. – Drágám, úgy sajnálom. Nem tudom betartani, amit ígértem. Ha csak Erick nem kap a hátára, nem tudom, hogy jutsz be a városba.

„Veszélyben vagy!” – kiált rám hirtelen a semmiből a Hang.

„Akkor áruld el, hogy mit tegyek.” – felelek neki fejben.

- Bec? – néz rám aggódva Frederick.

- Nincs mit tenni. – vonok vállat fáradtan. – Mire kész az autó, a lábam is meggyógyul és mehetek tovább gyalog.

- Beszélgettetek? – a kérdést Erickhez intézi, aki aprót bólint.

- Talán túl sokat is. – válaszolja rám pillantva.

Olyan átható tekintettel fürkészi arcomat, mintha a gondolataimat igyekezne kiolvasni a szemeimből.

- Lehetséges. – vakargatom meg tarkómat zavartan.

- Ezek szerint maradsz? – kérdez rá Frederick.

Bólintok, de a Hang, csak nem hagy békén.

„Menekülj!”

„Óh, fogd már be!”

- Biztosítalak róla, hogy Erick jó fiú lesz. – veregeti meg vállamat az orvos.

- Nem a kutyád vagyok. – szól közbe komoran az említett.

- Jól van, jól van. – legyint az öreg szórakozottan. – Viszont vihar lesz az éjjel. Azt mondják nem is kicsi. Ha megárad a folyó, tényleg el leszünk zárva a külvilágtól.

Az ölemben heverő King kötetre pillantok és apró félmosoly kúszik az arcomra. Az évszázad vihara, mi? Nem vagyok az a fajta lány, aki megijed egy kis égzengéstől, de borzasztóan hálás vagyok, hogy nem a szabad ég alatt kell majd átvészelnem a vihart.