1. fejezet: Új élet

Új élet

A levelek között susogó, meleg nyáresti szellőtől alig lehet hallani a tücskök és kabócák ciripelését. Sűrűn nőtt napraforgómezőn sétálok. A növények már mind alszanak, ezért óvatosan haladok, nehogy megzavarjam őket nyugalmukban. Hátamon egy hatalmas túrához való hátizsák. Benne sátor, hálózsák, ruhák, gyógyszerek, gyufák, konzervek, és egy-két műanyag flakon, amelyben víz van; kívül egy-két lábas. Illetve van egy övtáskám, amiben az irataimat őrzöm, és némi készpénzt. Nem mondom, hogy könnyű a terhem, mert nem az. Még úgy is, hogy csak a legszükségesebbeket hoztam magammal, pár óra túrázás után kínzóan húzza a hátam. A testem már könyörög a pihenésért, de a napraforgóföld kellős közepén nem verhetek tábort.

De mit is keresek itt a semmi közepén? A válasz egyszerű és még csak regények sem kellenek hozzá, hogy elmeséljem. A szüleimet soha nem ismertem. No nem azért mer meghaltak, vagy elhagytak volna. Nem, apám és anyám is tudósok. Mármint apám geológus, az anyám pedig fizikus. Soha nem voltak otthon. És ezt a sohát ténylegesen szó szerint kell érteni. Sem karácsonykor, sem a születésnapomon nem láttam őket. Képeslapokat küldtek, amiben unottan kérték a megbocsájtásomat. Elmondhatom magamról, hogy csak az újságcikkekből ismerem őket.

A nagyanyám nevelt szinte születésem óta, de ő fél éve itt hagyta ezt a világot örökre. A szüleim épp csak a temetés napjára tudtak hazajönni. Leellenőrizték, hogy minden rendben van-e körülöttem. Megsiratták a nagyit és a következő géppel már indultak is tovább. A nagyanyám rám hagyta a házat, amiben ketten éltünk.

Két féle ember létezik. Ott vannak azok, akik foggal körömmel ragaszkodnak az elhunyt szerettük minden ingóságához, amit hátrahagyott. Azt mondják, így a halott velük lehet a mindennapokban azáltal, hogy ezek a tárgyak rá emlékeztetik a család többi tagját. Ez egy nagyon szép és szentimentális elgondolás. Én is próbáltam boldogan visszagondolni a nőre, aki felnevelt, de a kis tárgyak, bútorok, és minden, még maga a ház is, az ő hiányára emlékeztetett. Nem volt kinek sírnom. Nem volt kinek beszélnem a gyászomról és a fájdalmamról, ezért úgy éreztem megfojt a négy fal. Eladtam a házat és vele együtt mindent, ami benne volt, s ezután a nyakamba vettem a világot. Minden vagyonomat magammal hoztam, de csak gyalog, vagy busszal közlekedem. Két hónapja vagyok úton. Nincs úti célom, sem tervem, sem elképzelésem. Improvizálok.

Halkan zördülnek meg a levelek nem messze tőlem. Megállok. Egy sötét árnyékot látok mozogni a napraforgószárak között. Kíváncsian, hang nélkül figyelek, ahogy az alkonyi fényben az árnyék felém közeledik. Hallom, ahogy beleszimatol a levegőbe és ő is megáll egy pillanatra. Aztán úgy dönt, mégis előlép a levelek takarásából. Méltóságteljesen, hatalmas testtel áll meg előttem és felröfög. Egy igazán szép vaddisznó, már amennyire ezek a jószágok szépek lehetnek. Fekete gombszemeiben nyoma sincs a félelemnek. Teljes közönnyel viseltetik irántam. Beleszagol a levegőbe és hirtelen minden izma megfeszül. Felkapja a fejét, fülel, majd ijedten elszalad. Körbenézek én is, de semmit nem hallok a levelek susogásán és a tücskök ciripelésén kívül.

Vállat vonva indulok tovább. Alig negyed órát sétálhatok, mire végre kiérek a karcsú napraforgószárak közül. A Nap már lebukott a horizonton, az éjszaka csillagos és világos, ahogy a Hold sarlója egyre feljebb küzdi magát az égen. Előttem egy erdő tornyosul. sóhajtva veszem le hátamról a hátizsákot, hogy mélyen beletúrva elővegyek egy üveg vizet. Miután szomjamat oltom, egy pulóvert is előveszek, mert az idő kezd lehűlni, és ki tudja, mikor akadok egy olyan helyre, ahol fel tudnám állítani a sátramat. Ránézek a karórámra, de nem látom számlapját a sötét árnyaktól.

Nem kerülhetem meg az erdőt, hiszen nem tudom mekkora a kiterjedése. Egyetlen választásom az, ha nekivágok, és keresztülmegyek rajta.

Szükségem van a zseblámpámra, mert, ahogy beljebb érek a háborítatlan, égig érő fák közé, azoknak sűrű lombja eltakarja a tiszta égboltot. Lassan fél órája lehetek úton beljebb és egyre beljebb az erdőben. Próbálok viszonylag egyenesen haladni, ahogy ilyen látási viszonyok mellett lehetséges. Egy ideje már bizsereg valami különös érzés koponyám egyik hátsó zugából. De nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, hiszen az ember hajlamos képzelni dolgokat, ha egyedül sétál, éjszaka, egy sötét erdőben. Mindössze paranoiáról lehet szó. Aztán:

„Ne arra!” – súgja a megérzésem.

Vagy várjunk csak!

Teszek egy bizonytalan lépést előre.

„Ne arra!” – hallom ismét a titokzatos figyelmeztetést.

A hang most már teljesen biztos, hogy nem az enyém. Nem vagyok benne egészen biztos, honnan jön, de olyan, mintha a fejemben visszhangozna tovább. A zseblámpámmal körbevilágítok, hátha felfedezem a titokzatos hang forrását a fák között, de a gyenge fénynél nem látok semmit. Ahogy ismét menetirányba fordulok, lábam megcsúszik a nedves avaron és leszánkázom egy nagyon meredek lejtőn. Szóval ezért volt a figyelmeztetés.

Nagyot nyekkenve érek a lejtő aljára. Első dolgom gyorsan áttapogatni dolgaimat, hátha eltört valami, vagy elszakadt. Szerencsére minden rendben. Csak ezután ér el tudatomig a fájdalom. Csúnyán lehorzsoltam az alkarom, beütöttem a könyököm, a térdeimet, csípőmmel nekiütköztem egy kőnek és a combom is sajog. Visszahanyatlok a földre. Pár percig csak fekszem mozdulatlanul, aztán kénytelen-kelletlen felkapom zseblámpámat és kissé jobb kedvvel konstatálom, hogy a terep viszonylag tiszta és egyenes. Feltápászkodom, és ekkor nyilall bele a bokámba is a fájdalom; abba, amelyik megcsúszott, mielőtt lecsúsztam volna ide.

Akkor is muszáj lesz sátrat állítanom. Csak így a szabad ég alatt nem alhatok. Kezdem úgy érezni magam, mint a hősnő egy Zs kategóriás horrorfilmben. Na jó, azért ilyen sötétben nem lenne tanácsos sátrat állítani mégsem. Előveszek egy ponyvát a hátizsákomból és kikötöm két egymáshoz közeli fához a végeit. Egy vastag pokróc kerül a földre a ponyva alá, és arra a hálózsákom. Bekapcsolom az UV fénnyel világító lámpát, ami a rovarokat hivatott távol tartani és befekszem a zsákba. Egyik karomat – amelyik kevésbé sajog – a fejem alá teszem és lehunyom szemeimet.