A suttogó

2014.07.14 13:22
Ez egy fordítás! A történet nem az én tulajdonom! Igyekeztem a történetet úgy visszaadni, ahogy azt az eredeti szerző megírta. A cím alatt rögvest linkeltem az eredeti történetet is. Mivel nyelvtudásom nem 100%-os, ezért arra kérek mindenkit, ha fordítási hibát találtok a történetben, azonnal szóljatok!
Jó szórakozást hozzá!

Az eredetit elolvashatjátok [itt]

A suttogó

 

Úgy nőttem fel, hogy mindenféle rémtörténeteket hallottam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, de igazából soha nem hittem a természetfelettiben. Egészen addig az estéig, tizenöt éves koromban.

A nagymamám velünk élt és akkor már három hónap telt el, mióta elhunyt. Mindig fent maradtam esténként és hallgattam a történeteit a szobájában, és miután meghalt abban a szobában csináltam a házimat és tanultam. Mindig is úgy éreztem, hogy az a szoba megnyugtat, annak ellenére is, hogy akárkinek beszéltem róla, hátborzongatónak találta. Természetesen az ő nézeteiket is megértettem; a szobához egy régi fülke is tartozott, ahol rengeteg régiség és láda volt félretéve. Másrészt abból a szobából nyílt a sötét és szűkös padlás is, ami nem sokban különbözött a fülkétől, ha pókhálókról volt szó, ráadásul sötét volt és nyirkos. De ettől függetlenül még mindig megnyugtatónak találtam a szobát. Az ajtaja a hallba vezetett és az ablaka az udvarunkra nézett, sokszor csak álltam az ablaknál és bámultam a sötétségbe a gondolataimba merülve.

Azon az estén épp a vizsgáimra készültem. Természetemnél fogva éjjeli bagoly vagyok, az agyam mindig is jobban fogott éjjel. Aznap is egészen hajnali háromig tanultam, mikor végre kezdtem fáradtnak érezni magam, arra gondoltam ideje most már aludnom. Az ajtót nyitva hagytam ami a hallra nézett, mert a konyhában mindig égett a villany és én szeretek félhomályban aludni. Lefeküdtem és az oldalamra fordultam, háttal a fülkének és az ajtónak, mikor a szemem sarkából láttam, ahogy a fülke ajtaja kinyílik. Nem kísérte a szokásos nyikorgó hang, mikor kinyílt, vagy talán a hangot elnyelte a ventilátor hangja, de az ajtó minden kétséget kizáróan kinyílt.

Ez egy kissé megrémített így mozdulatlanul feküdtem, hogy biztos lehessek benne, hogy nem csak a képzeletem játszott velem. Nem képzeltem. Az ajtó kinyílt és egy magas, sötét árnyék lebegett felém abból az irányból. Azért úgy írom, hogy lebegett, mert pontosan annak látszódott. Nem hallottam lépteket, csak a sötét árnyat láttam, ami legjobban egy köpenyes emberre hasonlított, s felém siklott. Teljesen mozdulatlanul feküdtem, levegőt is alig mertem venni. Attól féltem, észrevenné, hogy ébren vagyok, féltem, hogy akkor csinálna velem valamit. Azt akartam, hogy az árny visszamenjen a fülkébe, de nem tette. Ehelyett az ágyamhoz siklott és megállt közvetlenül a hátam mögött.

Még mindig láttam a szemem sarkából, megfeszítettem minden egyes izmomat és visszafojtottam a lélegzetem. Folyamatosan ismételgettem magamnak „Muszáj mozdulatlanul maradnom” a fejemben, mert biztosra vettem, hogy eltűnik, ha azt hiszi, hogy alszok. Már jó ideje ott ácsorgott mögöttem, mintha megfigyelt volna, és ahelyett, hogy eltűnt volna, fölém hajolt. Addig hajolt amíg már a bőrömön éreztem azt a sötét anyagot, amiből volt, a csuklyája vagy arca, vagy akármi is volt az, elérte a fülemet. És akkor elkezdett suttogni. Nem értettem mit mondott, és most így visszagondolva sokkal jobban hasonlított egy kígyó sziszegésére. Úgy éreztem órákon keresztül suttog a fülembe. Éreztem hideg leheletét a fülemen ahogy egyre csak suttogott, míg én képtelen voltam megmozdulni vagy akár remegni a rettegéstől. Meg voltam dermedve a félelemtől.

A suttogásnak olyan hirtelen lett vége, mint ahogy elkezdődött. Az árny kiegyenesedett és lassan siklott vissza a fülke felé olyan hangtalanul, ahogy érkezett. Az ajtó ismét hang nélkül nyílt ki és az árny vissza kúszott. El akartam futni. Ki akartam rohanni a hallba egyenesen a szüleimhez, de várta. Egy részem félt, hogy az ajtó újra kinyílik majd és az árny visszajön, és ha megmozdultam volna, rájött volna, hogy ébren vagyok. Szóval csak vártam, olyan hosszú ideig, ameddig bírtam, vagyis ameddig az idegesség felül nem kerekedett rajtam. Mikor végre elhitettem magammal, hogy az árnyék nem jön vissza, olyan halkan próbáltam felkelni az ágyból, amilyen halkan csak tudtam, és kisurrantam a hallba. Egészen anyám szobájáig mentem, de ő már mélyen aludt. Leültem az ágy sarkára és megérintettem a lábát. Erre felkelt.

- Jól vagy? - kérdezte.

Jól voltam. De fontosabb, hogy nem álmodtam a dolgot, még mindig ébren voltam.

 

Azok, akik azt kérdeznék mit csináltam ezek után, azt kell mondjam, hogy visszamentem a szobába és aludtam. Féltem ugyan, de az árny nem jött vissza. És azóta se láttam.