A Farkas

/A kép illusztráció, nem az én tulajdonom./ 

Tudtad, hogy ha álmodban meghalsz, a valóságban is? Hogy miről van itt szó? Egy zavaros rémálomról, a végtelen utakról, robusztus erdőkről, kihalt kempingről és egy farkasról, akit még te magad sem látsz. De tudod, hogy ott van és figyel. Téged akar. Rettegsz tőle. Menekülni akarsz, de minden hiába. És csak az utolsó pillanatban találkozol vele. Túléled?

 

Egy végtelenségig szaladó út. Nem szabdalja kereszteződés, nem emeli domb, nem süllyeszti völgy. És én csak haladok egyenesen előre. Tudom, érzem, hogy amit keresek az ott lesz majd az út végén. Meg kell találnom, még akkor is, ha nincs vége az útnak. Mennem kell! Ez belső késztetés. Marja a gyomrom és felgyorsítja szívverésem. Oda kell érnem! Különben... Különben mi lesz? Nem tudom. De meg kell találnom.

Sípoló hangot hallok jobbról. A hang felé kapom fejem, de nem látok semmit. A sípolás is elhalt. Talán elhaladtam mellette. Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy gurul-e a kocsi alattam. A motor berreg, hallom és érzem. A táj suhan mellettem, de mégsem érzem, hogy haladnék.

A műszerfalon már kritikusra váltott az üzemanyag szintem és a kilométerek is ritkulni kezdtek. A kocsim -feltéve, hogy az enyém-, mint hullámtörő szeli az utat rendíthetetlenül, hogy épségben eljuttasson a végcélomig. Küzd az életéért. A táj tovasuhan mellettem, összemosva a színeket, melyek kusza masszává torzultan is csodásak, izgalmasak. Körülvesz egy egész világ, s mégis csak én magam vagyok most. Egyedül. De miért?

A mellettem örvénylő, szaladó világ lassul. Kitisztulnak a színek, kirajzolódnak a formák, a részletek. Megáll a kép. Elfogyott az üzemanyag. Ennyi volt. Gyalog sohasem érhetek oda. Kiszállok a kocsiból. Jobbra nézek. A világ lángol. Méz sárgán, felemelt fővel, lángolva. Ezernyi napraforgó. Tengerként hullámzik a lanyha szélben. Bele akarok fulladni. Végtelen tenger, lángol. Forrón, hevesen, megnyugtatóan. A szirmok, mint megannyi izzó tövis, melyek mind arra várnak, hogy száz sebet ejtsenek testemen, míg lehunyt szemmel zuhanva fulladok bele a lángtengerbe. Porrá akarok égni, meg akarok fulladni. Sírni akarok. Olyan gyönyörű.

Elszakítom tekintetem és balra nézek. Hatalmas fák, talán évezredesek. Borzasztóan kicsinek érzem magam. De gyönyörű. Lüktet, és zöld. Nagyon zöld. Világos, sötét, halvány, szinte már fekete. Az árnyalatok elvakítanak és magukkal sodornak egy pillanatra, aztán elindulok az erdő felé. Lábaim visznek. Maguktól mozognak, de nem bánom.

Egy ösvény. Jól kitaposott, tiszta út. Kerékpár nyomok, bakancs talpak, kutyák és más állatok nyomai. Talán vadászok járnak erre. Zsong a fülem. Ezernyi madár dalol egyszerre a fákon, mind-mind érdeklődve nézi a betolakodót: engem. A fák törzsén, a bokrokon, az aljzatban kabócák zúgnak lüktetve. Fáj a fejem. Nem bírom ezt a hangzavart. Villámcsapásként hasít belém a felismerés: Ez az erdő él.

Elfog a páni félelem, bár magam sem tudom miért. Egyszerűen csak érzem, hogy ha nem tűnök el gyorsan, akkor ez a lüktető, vad növényzetű erdő bekebelez és nem ereszt többé. Rohanni kezdek az ösvényen. Ugyanolyan végtelennek tűnik, mint az út, ahol eddig haladtam. Be sem zártam a kocsi ajtaját. Tárva nyitva áll, akárki elviheti.

Egy fatörzsbe kapaszkodva kifújom magam. Igyekszek lehiggadni, tiszta fejjel gondolkodni. Nagy levegőt veszek és elhatározom, hogy megnézem mi van az ösvény végén. Már látom a tisztást a távolban, ahol megszűnnek a fák. Normalizálom vérnyomásom és elindulok ismét. Egy róka szökell át előttem. Menekül. A tisztás felől jött. Talán valami megijesztette.

Újra elfog valami leírhatatlan érzés. Félelem? Talán. Hiszen egyedül vagyok egy gyilkos erdőben és azt sem tudom igazán, hogy merre megyek. Merre megyek? A tisztás felé. Látnom kell, tudnom kell, hogy mi van ott. Ha nem jutok el odáig megöl az erdő. Minden lépésemet figyeli. A nyomomban van. És meg akar ölni. Nem, ez nem az erdő. Ez valami más. Valami más...

A levegő szinte vibrál attól az elemi erőtől, mely körülvesz és lassacskán megfojt. Nehezen lélegzem. Mindenből sugárzik a vágy. A vágy a kiontott vér után. A vágy, hogy felzabálják a testem és élvezettel szürcsöljék fel a földről, ami belőlem maradt, és én érzem, hogy semmit sem tehetek. Muszáj elérnem a tisztáshoz! Talán lesz ott valaki, aki segít. Benzint kell szereznem a kocsimhoz. Az én utam nem itt ért véget.

Valami meleg dolog folyik végig a vádlimon. Csak most érzem igazán, hogy mennyire hideg van és vacogok. Lenézek. Vér! Az én vérem? Valami másé? Nem, ez az én vérem, mert érzem, hogy fáj a lábam. Talán menet közben észre sem vettem, hogy valami megkarcolta. Nincs nálam semmi, amivel letörölhetném, és egyébként is nekem... Tovább kell mennem! Figyelmen kívül hagyom hát a fájdalom központját és tovább haladok. Már egész közel vagyok a tisztáshoz. Most már kivehetőek a sátrak. De mekkorák! Már csak pár perc és kiérek. Pár méter és...

Morgás. Mögöttem, mellettem, előttem és talán fölöttem is. Kutya? Nem, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem kutya. Ez valami más.

Megszaporázom lépteim. Rohanok ismét. Félek. Félek az ismeretlentől, a számomra idegen dolgoktól. És itt minden olyan idegen. Nem érzem jól magam. Reszketnek a lábaim és liftezik a gyomrom.

Égre kiérek a tisztásra. Térdre rogyok. Kifújom magam. Pár percig csak bámulom a mélyzöld, kövér fűszálakat alattam, aztán felkelek és a sátrak felé veszem az irányt. Talán egy kemping lehet. De amint közelebb érek, orromat megcsapja a halálszag, és ez a nyomasztó érzés, mikor az ember egy temetőbe lép be. Mintha valaki ráült volna a mellkasomra. Bennakad a levegő és halkan sípolva préselődik ki tüdőmből.

Bizonytalanul, félve lépdelek a hozzám legközelebb eső sátorhoz. Hatalmas. Mint egy ház. Belépve észreveszem, hogy ez egy olyan sátor, melyet családoknak találtak ki. Utánfutó kocsiba épített sátor. Az utánfutó egyik fele háromszemélyes ágy, másik fele két kis padsor, középen egy asztalkával, amit valószínűleg később raktak hozzá. De van itt egy apró hűtő is, és még mosogató is akad picinyke konyhaszekrénnyel. Takaros kis sátor. Kényelmes lehet a kempingezőknek.

Viszont idebent csak erősebb a halálszag és mellkasomon is már inkább egy szumó birkózó ül, mint egy átlag testsúlyú ember. Nagyot nyelek. Az ágyra nézek, melyen érdekes barnás minták sorakoznak. Nekem olybá tűnik, mintha festékfoltok lennének szertecsöpögtetve, szétfolyatva. Érdekes ízlésre vall. Közelebb érve azonban meglátom a sátor falán is ugyanezt a mintát. Most már tudom: nem festék, ez vér. Legalábbis valamikor az volt. Mostanra már rászáradt mindenre. De egykor itt minden vérben úszott.

Szám elé szorított kézzel rohanok ki a sátorból. Felettem az égen óriási félhold ragyog. Hűvös szél söpör végig a tisztáson. Halálsikolyt üldöz maga előtt. Lábaim egy pillanatra földbe gyökereznek. Nekem nincs itt semmi keresnivalóm! Futni akarok, el innen, jó messzire, de lábaim a sikoly iránya felé vezetnek. Kiabálok saját magammal, utasítom makacs testrészeimet, hogy álljanak meg. Nem akarom látni! De minden hiába.

Egy üvöltés. Mint mikor a kutyák a holdat ugatják. Csak ez nem kutya. Ez valami más. Megtorpanok és zihálva fülelek tovább. Morgás. Ugyanaz a sehonnan, mégis mindenhonnan jövő morgás, mint az ösvényen. Remegő ajkakkal szólongatom az illetőt, aki sikoltott, de nem kapok választ. Tétován, szinte csoszogva és reszketve indulok a hang irányába ismét.

Vér. Vér mindenhol. Két sátor között vérzik a föld, a fű. Felfröccsent a sátor falára is. A vértócsa közepén pedig egy férfi. Köpcös, tagbaszakadt férfi. Kopasz és szemüveges, bár szemövege ripityára tört. Szemei üvegesen torzultak halálfélelembe. Ajkai néma üvöltésre nyíltak. Verejték lepi homlokát. A torka pedig apró darabokra van marcangolva. Látszanak a csigolyái. Mintha valaki, vagy valami saját kezűleg akarta volna lefejezni a férfit. Puszta kézzel, avagy puszta szájjal. A férfi vérének szaga benyomul az orromba és befészkeli magát. Hányingerem van és rettegek. A gyilkos még a közelben lehet.

Ismét felcsendül az a hátborzongató, torokból jövő, mély és reszelős morgás. Sehonnan és minden felől. És egyre közeledik. Hátrálok pár lépést, de megtorpanok azonnal. Azt sem tudom merről jön. Azt sem tudom, mi ez. Megölte a férfit, aki előttem torzult rettegésben fekszik szétmart torokkal. Engem is meg fog ölni. Ez volt az, ami követett. Érzem, mélyen a zsigereimben. És ennek tudata még inkább elborzaszt. Szerencsétlen véletlen, hogy errefelé robbant le a kocsim. Ha volt egyáltalán. Már ebben sem vagyok biztos.

A morgás egyre hangosabb és fenyegetőbb. Magamban fohászkodom, hogy kutya legyen. Bár az sem sokat javítana a helyzeten. Feltűnik előttem, a férfi túloldalán a sötétből egy zöldessárga szempár, vicsorító fogsor, melyeken megcsillan a hold fénye. Egy véres pofa, markáns testalkat. Gyilkolni vágyó, tébolyult tekintet. Egy farkas.

Felsikoltok a félelemtől és a döbbenettől. Ő felüvölt. Aztán tovább vicsorog és morog. Felém lép, én kettőt hátra. Istenem, annyira rettegek! Minden tagom vadul reszket, sípol a tüdőm, a gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, míg szívem felrobbanni készül mellkasomban. Remegő tagokkal hátrálok, nem jön ki hang a torkomon. Ez a szörnyeteg előttem úgy néz ki, mint aki pontosan tudja, hogy mennyire félek, hogy mire gondolok és teljesen tisztában van azzal, hogy bármit is csinálnék, akkor és lennék halott a végén. Gyorsabb nálam, kitartóbb, erősebb. És én jól tudom, mélyen legbelül, hogy most meg fogok halni.

Közelít, én pedig már nem tudok tovább hátrálni, mert mögöttem eltűntek a sátrak és egy feneketlen, sötét szakadék ásít lomhán a hátam mögött. Két lehetőségem van: meghalok, vagy meghalok. Egyik sem kecsegtet semmi jóval. Ha leugrom és rosszul esek, életben maradhatok, de összetöröm magam. Fájdalmas és lassú halál. Inkább a torokmarcangolást választom.

A farkas átugrik a halott férfi tetemén. Ismét felsikoltok. Két lépésnyire van tőlem. Én pedig feladom. Nincs menekvés. A sorsom már onnantól meg volt pecsételve, hogy kiszálltam a kocsimból. Mert ez a szörnyeteg itt előttem fel fog falni. Élvezettel ontja majd a vérem. Vicsorgása szinte elégedett, ördögi vigyor, mikor felfedezi arcomon, hogy megtörtem. Egyetlen ugrással leterít. Sírva fakadok, zokogni kezdek. Mancsai mellkasomon, illetve alhasamon fejtenek ki nyomást testemre. Nyüszítek félelmemben és összeszorítom szemeim. Nem akarom látni azokat a tűhegyes fogakat, azt a kegyetlen szempárt. Érzem leheletét torkomon. Érzem rajta a vér szagát. Érzem, hogy remeg, epekedik a véremért. Széttátja száját. Elégedetten mordul egyet és fogai felhasítják nyakamon a bőrt.

Felriadok. A szívem kalapál. Kivert a hideg veríték. Az ágyam úgy néz ki, mintha csatatér lenne. Innom kell egy pohár vizet. Kiérve szobámból azonban a mosdó felé veszem az irányt. Megmosom arcom és szembenézek saját zavart és rémült tükörképemmel. Tekintetem lentebb vándorol arcomról, majd lehunyom szemem. Torkomhoz emelem kezem és végigsimítok rajta, hogy megbizonyosodjak róla: élek még. Az érintés viszont fájdalmat okoz. Felpattannak szemeim és riadtan vizsgálgatom a tükörben nyakam. Apró vörös kígyók húzódnak vízszintesen a nyakamon. És lomhán csordogál belőlük a vérem.

Most már tudom. Nem menekülhetek előle. Nem alhatok el, mert várni fog rám az erdőben. Megint eljön majd, hogy befejezze, amit elkezdett. Vár engem, csak engem, hogy szétmarcangoljon és bekebelezzen. Hogy ne eresszen többé abból a gyilkos erdőből...